Tell Me That You Love Me

31. Together again

Dylan

 A többieket hazaküldtem. Annak semmi értelme, hogy húsz ember a kórházban csövezzen, ha egyszer nem történik semmi. És engem ez készítette ki a legjobban. Hogy nem tudtunk semmit. Órák teltek el. Az orvosok ki be rohangáltak, de egyikük sem volt hajlandó mondani semmit. Egy rohadt szót sem. Szóval négyen maradtunk. Kaya, Ki Hong, Lily, meg én. Egyikünk sem volt hajlandó elmozdulni onnan. 

Lily egy szót sem szólt. Teljesen magába fordult. Nagyon aggódhat, de ezt persze megértem. Próbáltuk megnyugtatni, de úgy nehéz, ha közben minket is szétvet az ideg. 

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy újabb orvos lépett ki abból a szobából, ahol Thomast tartották. Már elegem volt, hogy senki sem adott normális választ. Mindenki lerázott valami semmirevaló dumával. Szóval megragadtam az orvos csuklóját, aki ettől hátratántorodott. Megfordult, és kérdőn a szemembe nézett. 

- Elmondaná végre, hogy mi van vele? - kérdeztem ingerülten, a kelleténél talán egy kicsit hangosabban is. Az orvos nem tűnt dühösnek, amiért megrángattam egy kicsit. Úgy tűnt, mint aki teljesen megérti, hogy mit érzek. De ez nem így van. Senki sem tudja, hogy mit érzek. 

Az orvos higgadtan válaszolt. 

- Természetesen. - sóhajtott. - A fiatalembernek, nos, hogy is mondjam... szerencséje volt. - bökte ki, mire egy kicsit megkönnyebbültem, egészen addig, amíg folytatta a mondandóját. - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy teljesen jól van. Megrepedt két bordája. Eltörött pár ujja, és egy kisebb agyrázkódást szenvedett. Belső vérzése volt, de elállítottuk. Azért tartott ilyen sokáig, mert el kellett végeznünk rajta pár műtétet. De most már jól van. - Mind a négyen kerek szemekkel bámultunk rá. - Vagyis... jobban van. - javította ki magát. Rendbe fog jönni. - Óriási kő esett le a szívemről. Fogalmam sincs mihez kezdtem volna, ha valami nagyobb baja lesz. Vagy ha... nem ébred fel. Sosem bocsájtottam volna meg magamnak. - Jelenleg még az altató hatása alatt van, de egy két órán belül fel fog ébredni. - tette még hozzá a férfi.

- B...Bemehetünk hozzá? - kérdeztem hirtelen, mire az orvos arcán apró mosoly húzódott.

- Természetesen. - bólintott, majd kitárta a karját az ajtó felé. - Menjen csak. - Kérdőn Lily felé fordítottam a fejem. Hiszen ő mégis csak a húga. Ha valakinek, hát neki kellene először bemenni. De a lány csak szerényen elmosolyodott, és bólintott egyet.

- Menj csak. - mondta, arcán még mindig ott ült az a kislányos, végtelenül aranyos mosoly. Válaszképpen csak biccentettem, és az ajtót kinyitva beléptem a szobába. 

A szobában minden hófehér volt. A falak, a padló, az ablak, még ágynemű is. Minden. Thomas ott feküdt az ágyon. A mellkasa lassan, de egyenletesen emelkedett és süllyedt. A bőre szinte majdnem olyan fehér volt, mint a szoba összes többi része. A testén végig kékes-zöldes sötét zúzódások húzódtak, szemei alatt nagy, sötét karikák éktelenkedtek. Kezéből infúzió lógott ki. De még így is, sápadtan, horzsolásokkal, úgy nézett ki, mint egy angyal. 

Az ágya mellett nem volt sem egy fotel, vagy akár egy szék, amire leülhettem volna. Szóval letérdeltem az ágya mellé. Egyik kezemet az ágyra raktam, azon pihentetve a fejemet. Másik kezemmel az ő kezéért nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat. Majd pár perccel később elaludtam. 

Thomas

Hasogatott a fejem. Igazából, nem csak a fejem, hanem mindenem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, hogy miért vagyok itt, de nem jártam sikerrel. Aztán hirtelen beugrott. Ahogyan Dylan beállított hozzám az este. Hogy filmeztünk. Amikor hazavittem, és... Aztán már csak dudálást hallottam. 

Lassan kinyitottam a szemem, de a szobában nagyon erős volt a fény, ezért nem tudtam nyitva tartani. Egy jó tíz percbe telt, amíg a szemem megszokta a rikító fehér fényeket. És csak utána vettem észre, hogy valami lehúzza az ágyamat bal oldalról. Vagy inkább valaki... Lassan odafordítottam a fejem. Még ebbe a kicsi, apró mozdulatba is belesajdult szinte az egész testem. De végül sikerült teljesen balra fordítanom a nyakam, és láttam, hogy Dylan édesen szuszogva alszik. A földön térdelt, fejét az ágyamra döntve. Egyik kezével összekulcsolta az ujjainkat. Szavakkal nem tudnám leírni, hogy mit éreztem akkor. Mérhetetlenül boldog voltam. Akárki más is lehetett volna odabent, de Dylan volt az, aki mellettem fekve várta, hogy felébredjek. De legbelül féltem is. Féltem, hogy ez az egész csak egy álom. Vagy, ha tényleg megtörténik, akkor csak többet képzelek bele, mint amennyit kellene. 

Dylan hirtelen felkapta a fejét, és a szemembe nézett.

- T-thomas... - suttogta, szeme sarkában könnyek gyülekeztek. - Felébredtél... - jelentette ki, de gyanítom, ezt inkább a saját maga megnyugtatására szánta. - Hogy érzed magad? - kérdezte, hangjából sütött az ijedtség.

- Mindenem fáj. - mondtam gyenge hangon, mert csak most jöttem rá, hogy még beszélni is alig tudok. A Dylan szemeiben gyülekező könnycseppek most sorra indultak útnak. Lefolytak az arcán egészen az álláig, majd szépen sorban a lepedőre csöppentek.

- Az én hibám... - motyogta Dylan az orra alatt. - Ez az egész az én hibám. Ez mind miattam van. - folytatta, majd újra felnézett rám. - Én úgy sajnálom, Tommy... - suttogta. Minden erőmet összeszedve felemeltem az egyik karomat, és letöröltem a fiú szeméből továbbra is érkező könnycseppeket. 

- Nem a te hibád. - válaszoltam, mire Dylan lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.

- Mégis hogy nem lenne ez az én hibám? - kérdezte szomorúan. - Lily... Lily elmondta, hogy sírtál. Ezért nem tudtál figyelni az útra, és...

- Honnan tudja a húgom, hogy... tudod. - kérdeztem összezavarodva.

- Felhívott téged. Azt mondta, hogy fel is vetted. De egy szót sem szóltál. Csak annyit hallott, hogy sírsz. És én tudom, hogy az miattam volt, Tommy, én nagyon jól tudom. - hadarta Dylan. - És mi van, ha... ha nem... - dadogott. Nagyon jól tudtam, hogy mit akart kérdezni, ezért félbeszakítottam.

- De most itt vagyok, látod? Túléltem. És nincs miért aggódnod. - nyugtattam. Legalábbis megpróbáltam.

- Sosem bocsájtottam volna meg magamnak. - folytatta, mintha nem is hallotta volna, hogy mit mondtam neki az előbb.

- Az nem elég, ha én megbocsájtok neked? - kérdeztem halk, lágy hangon, mire Dylan felemelte a fejét, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Világosbarna szemei még mindig könnyektől csillogtak. 

- A világot jelentené nekem. - válaszolt félénket, mire halványan elmosolyodtam. Percekig egyikünk sem szólalt meg. Csak ültünk ott, mozdulatlanul, egymás szemébe bámulva. Majd egyszer csak félénk mosolyra húzva a számat, megszólaltam.

- Tudod... a legtöbb filmben ilyenkor csók következik. - mondtam, mire Dylan elvigyorodott, és hét hónap után először puha ajkait az enyéimnek nyomta.