Tell Me That You Love Me

39. Knock-Knock...

Thomas

- Azért ez elég durva... - mondta Dylan, felémfordítva a telefonját. A képernyőn egy Twitter bejegyzés szerepelt. Egy lány azt írta hogy amikor megtudta, hogy együtt vágyunk, akkora fangörcsöt kapott, hogy a szomszédék bekopogtak, hogy mi ez a sikoltozás.

- Azta... Hát ez nem semmi. - röhögtem el magam.

- Azért én nem egészen erre számítottam. - motyogta Dylan, és tulajdonképpen egyetértettem vele. Minden egyes közösségi oldalt, minden hírt, igazából mindent, amit csak lehetett. Az emberek teljesen megőrültek, de jó értelemben. Merthogy a legtöbb rajongónk nagyon örült annak, hogy együtt vagyunk, és nyilván arra számítottunk, hogy lesznek majd páran, akik pozitívan fogadják majd ezt az egészet, de nem ennyien. Persze van jó pár olyan ember is, akik éppen az ellenkező csoportba tartoztak, de sokkal kevesebben vannak. Igazából a rajongóink nyolcvan százaléka teljesen felvillanyozódott. A maradék húsz százaléknak pedig az utálkozó, és meglehetősen civilizálatlan kommentjei pedig nem foglalkoztatnak. 

A nap további részét is a Twitter olvasgatásával töltöttük, és közben azt vettem észre, hogy Dylan arcáról kezdtek eltűnni az aggodalom jelei, és egyre jobban megmutatkoztak a vidám vonások az arcán. Rengeteg olyan hozzászólást olvastunk, amik tele voltak jóindulattal, szeretettel, és tényleg szívet melengetőek voltak. Sokan egyszerűen annyit írtak, hogy iszonyatosan örültek, amikor megtudták, hogy együtt vagyunk. De olyanok is voltak, akik gratuláltak, és sok sikert kívántak a kapcsolatunknak. És egy pár olyat is lehetett olvasni, akik kifejtették, hogy milyen jó, hogy ennyien képesek felvállalni saját magukat, és nem rejtegetik a személyiségüket, csak azért, mert félnek mások véleményétől. Szerintem ezek a kommentek hatottak a legjobban Dylanre. Amikor ezeket olvasta, láttam rajta, hogy összeszedte magát. Egy idő után, ha olyan Tweetet láttunk, ami csak egy kicsit is rosszindulatúnak tűnt, azt már el sem olvasta, csak rögtön továbbpörgette. 

Dylan

- Nem unod még? - kérdezte Thomas, félig kihajolva a konyhaajtóból. 

- Nem, nem mondhatnám. - válaszoltam, fel sem nézve a képernyőből. Csak pörgettem tovább a Twittert, mint aki azt gondolja, hogy az összes rólunk szóló posztot el tudja olvasni egy nap alatt. Nyilván ez nem volt lehetséges, de igyekeztem minél többet elolvasni, és rengetegre még válaszoltam is. Természetesen csak a pozitív hozzászólásokra reagáltam, az utálkozó emberek negatív kommentjeit nem vettem figyelembe. Eleinte még nagyon zavartak az ilyen megnyilvánulások, és nagyon rosszul estek. De minél több kedves, biztató posztot olvastam, annál kevésbé kezdtek érdekelni rosszabb vélemények. Persze volt egy-két nagyon durva, aminél kicsit meginogtam. Na jó. Nagyon meginogtam. De mindannyiszor ez történt, Thomas észrevette, és mindig megnyugtatott. Igazából nem kellett sokat tennie érte, hogy megnyugodjak, mert legtöbbször már a puszta látványától sikerült lehiggadnom. 

- Hát jó... - mondta Thomas, majd visszament a konyhába, hogy folytassa az.... akármit is csinált, igazából fogalmam sincs.

Egy idő után - miután már úgy gondoltam, hogy Thomas valószínűleg eltűnt a lefolyóban - kimentem ellenőrizni, hogy mit csinál. Mikor beléptem a konyhába, valami isteni illat csapta meg az orrom. Thomas éppen gofrit sütött. A kedvencem...

- Azt hittem, lehetetlen, hogy még jobban beléd szeressek, de te valahogyan mindig felülmúlod önmagadat... - mondtam egyik vállammal az ajtófélfának dőlve, mire Thomas hátra sem fordult, úgy válaszolt.

- Ja hogy te is kérsz? Szívás... - mondta halál komolyan, de azért lehetetlen lett volna nem észrevenni a játékosságot a hangjában. Erre a szemöldököm a plafonig szökött, de azért nem akartam annyiban hagyni. A telefonomat gyorsan elővettem a zsebemből, és a fülemhez emeltem, hogy úgy tűnjön, valaki máshoz beszélek. Thomas ezt úgysem vette volna észre, hiszen még csak meg sem fordult. Mikor a telefon már a fülemnél volt, Thomas csak akkor fordult meg. Mikor meglátta az eszközt a kezemben, látszott rajta, hogy kicsit összezavarodott.