Tell Me That You Love Me

32. I love you

*egy héttel később*

Dylan

Thomast végre kiengedték a kórházból. A baleset után még egy hétig bent kellett maradnia, mert különböző vizsgálatokat, meg ilyen-olyan szarságokat végeztek rajta. Látszott rajta, hogy már teljesen kikészült tőlük, és hogy semmi másra nem vágyott, csak hogy hazamehessen, és végre pihenhessen egy kicsit. Éppen ezért én egész héten egy pillanatra sem mozdultam el mellőle. Kivéve persze ha olyan vizsgálatot végeztek, ami olyan helyen zajlott, ahova nem mehettem be. De mindig, amikor csak tudtam, mellette voltam. A kórházat egyetlen egyszer sem hagytam el. Kaya mindig hozott nekem a hotelból váltóruhát. Kaját is mindig csak a kórházi büféből szereztem. Thomas a végére már könyörgött, hogy menjek haza, és legalább egy-két órát aludjak, de nem voltam hajlandó.

Ő egyébként már egyre jobban van. A feje még gyakran fáj, de nem annyira, mint az elején. (Tudom milyen ez, én is ugyanígy voltam legutóbb, amikor az apám felbukkant, és úgy döntött hogy beveri a képemet.) A hátát még mindig nagyon fájlalja, de már az is javult a hét eleje óta. De a  legtöbb zúzódása, és kékes foltja a hét végére teljesen eltűnt. Persze, maradt néhány hely, ami jobban megzúzódott, mint a többi, de az orvos szerint azok is hamarosan el fognak múlni. Thomas egy kis segítséggel már lábra is tudott állni, de egyedül még nem nagyon ment neki. 

Amikor végre kiléptünk a kórház épületéből, azonnal megcsapott a friss levegő, és a város tipikus zaja. A kórházi szobák természetellenes fehérsége után üdítően hatott végre színeket látni, és a tömény vegyszerszag után természetes illatokat érezni. 

Hívtam egy taxit, amire egy ideig a járdán állva vártunk, de aztán láttam Tommyn, hogy már nem sokáig bírja ezt az álldogálást, szóval odasétáltunk egy padhoz, és leültünk. Egy pár percig csak csendben szemléltük a várost, amint még éppen csak felébredtek az emberek, és dolgozni indultak, iskolába, vagy éppen csak egy sétára a parkba. Aztán Thomas felém fordította a fejét, mire én is ugyanígy tettem. Tekintetemet mélyen az övébe fúrtam, és kezdtem elveszni azokban a gyönyörű világosbarna szemekben. Majd a fiú hirtelen megszólalt.

- Hiányoztál. - mondta halkan, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Egy kicsit összezavarodtam, mert nem értettem, miért mondja ezt, ha egyszer el sem mozdultam mellőle egy teljes hétig.

- M-mi? De hát miért? - kérdeztem dadogva. - Hiszen itt voltam egész héten. - mondtam, és egyik kezemmel megragadtam a kézfejét, hogy összekulcsolhassam az ujjainkat. 

- Nem úgy értettem. - suttogta, tekintetét hirtelen kiszakítva az enyémből. - Hiányzol, mióta... mióta... tudod... - sóhajtotta, mire leesett, hogy mire gondol. Elengedtem Thomas kezét. Lehajtott fejjel bámultam az ölembe, majd egy nagy sóhaj kíséretében a tekintetemet újra a fiú arcára emeltem.

- Sajnálom. - mondtam, arcomra egy keserű mosolyt erőltetve.

- Miért kérsz egyáltalán bocsánatot? - kérdezte értetlen arckifejezéssel. - Hiszen én voltam az, aki szakított veled. Én voltam az, aki kiakadt egy hülye doboz miatt, és egyszerűen kidobott téged. - hadarta, és még folytatta volna, de a szavába vágtam.

- N-nem, neked volt igazad. - kezdtem, mire Thomas arcáról értetlenség tükröződött. - Igazad volt. Nem kellett volna megtartanom azt a hülye dobozt, és... m-már nincs is meg. Én...elégettem. Mindennel együtt, ami benne volt. - vallottam be, mire Thomas halványan elmosolyodott, de látszott rajta, hogy alig hiszi el, amit hall.

- Tényleg? - kérdezte lágy hangon, mire bólintottam. 

- Igen. Csak miattad. És az a cucc már semmit sem jelent nekem. Esküszöm. - Thomas megrázta a fejét.

- Tudom. A fenébe is, Dyl! Azóta tudom, hogy nem jelent neked semmit, mióta otthagytalak azon az éjszakán. De túl gyáva voltam, hogy beismerjem. - mondta lehajtott fejjel, de így is láttam, hogy egy könnycsepp folyt végig az arcán, és cseppent le az álláról. Majd útnak indult egy újabb, de annak már nem hagytam, hogy célba érjen. Lassan Thomashoz hajoltam, és lecsókoltam az arcáról az éppen lecsöppenni készülő könnycseppet. Már éppen azon voltam, hogy ugyanezt megtegyem a másik oldalon is, de Thomas elfordította a fejét, és az arca helyett a szám puha ajkain landoltak. Egyik kezemmel megragadtam a nyakát, és a lehető legközelebb húztam magamhoz, közben pedig másik kezemmel beletúrtam sötétszőke hajába. Akciónkat az éppen befutó taxis hangos dudálása zavarta meg.

- Mi a... - kezdtem volna egy szép kulturált káromkodást, de Thomas a számhoz emelte a mutatóujját, azzal a céllal, hogy elhallgattasson. 

- Nyugi. - kezdte. - Majd még fojtatjuk. - mondta egy kacsintást követően, majd beszállt a taxiba. 

*egy órával később*

Thomassal a hotelba mentünk, és miután felértünk a szobába, azonnal belevetettük magunkat az ágyba. (Nem, nem kell rosszra gondolni). Én a hátamra feküdtem, Thomas pedig egyik kezét átfűzve a derekamon, lábainkat összefonva az oldalán feküdte mellettem. Csak úgy, mint régen. 

- Olyan Déjà vu érzésem van. - szólalt meg hirtelen Thomas, arcán egy pimasz vigyorral.

- Tényleg? - kérdeztem? - Hát, nekem nem rémlik semmi. - hazudtam, mire Thomas elnevette magát, és oldalba bökött. - Aztán a kezét hirtelen a szájához emelte, mint aki most jött rá, hogy elfelejtett valamit. 

- Basszus, de hülye vagyok. - mondta, majd kezét elvette a szája elől. Szó nélkül, fél szemöldökömet felhúzva bámultam rá, jelezve ezzel, hogy folytassa. - Hogy is lehetne neked Déjà vu érzésed. Hiszen az nem is te voltál. - mondta, előbbi pimasz vigyora most gonosz kis mosolyra váltott. Eltátottam a számat, sértődöttséget színlelve.

- Ó valóban?  - kérdeztem. - Mégis hány sráccal feküdtél össze, amíg külön voltunk? - Thomas erre számolgatni kezdett az ujján, aztán lemondóan rám nézett. 

- Azt hiszed, hogy számoltam? - kérdezte halál komolyan, de láttam, hogy a szeme sarkában már ott gyülekeznek a kis nevetőráncok. Erre a kérdésére ledobtam magamról a kezét, és "sértődötten" a másik oldalamra fordultam. Thomas megpróbált átkarolva mögém bújni, de leráztam magamról, jelezve, hogy most "mérges vagyok". - Hát jó. - mondta megadóan, majd lassan elkezdett feltápászkodni az ágyról. - Akkor asszem jobb is, ha most megyek. - mondta, de meg sem vártam, hogy felálljon, azonnal visszafordultam a jobb oldalamra, megragadtam Thomas csuklóját, és visszarántottam az ágyra. Lehet, hogy túl erősen is, mert amikor Thomas csattant egyet a matracon, hangosan szisszegve jelezte, hogy ez most fájt. 

- Baszki... N-ne haragudj, nem volt szándékos,cs-csak...- dadogtak, de Thomas belé fojtott a szót azzal, hogy magára rántott, és egy hosszú szenvedélyes csókba vont.

- Ne is törődj vele... - suttogta a fülembe, majd újra visszatért a csókhoz.

Pár perccel később mind a ketten fülig érő mosollyal helyezkedtünk vissza az előző pozíciónkba. Egyik kezemmel kisöpörtem a Thomas szemébe lógó sötétszőke tincseket, és mélyen a szemeibe néztem. Percekig csak egymás szemébe bámultunk, majd Thomas törte meg a csendet.

- Szeretlek Dlyan. - suttogta mosolyogva.

- Szeretlek Tommy. - válaszoltam.