Tell Me That You Love Me

42. The point when everything is fallin' apart

Dylan

Egész éjszaka nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban. Majd felkeltem és elkezdtem járkálni a lakásban. Leültem a konyhában, ettem, ittam, visszafeküdtem az ágyba, és újra megpróbáltam aludni, de nem ment. Megint felkeltem, és bekapcsoltam a netflixet a tv-n, hogy legalább valamivel le tudjam kötni a figyelmemet, de képtelen voltam rá. Az agyam szüntelenül kattogott. Hol Shawn-on, hol Thomason, hol pedig azon, hogy most mihez fogok kezdeni. Hiszen... én ismerem Shawnt. Mondjuk. És tudom, hogy bármire képes lenne annak érdekében, hogy megkapja amit akar. Akár gyilkosságot is hajlandó lenne elkövetni. És abban is biztos vagyok, hogy profin csinálná. Nem esne bele abba a hibába, mint 12 éve, és most nem hagyná, hogy a zsaruk elkapják, és újra lecsukják.

Minden lehetséges verziót alaposan sorra vettem, és többször is lejátszottam a fejemben, de végül arra jutottam, hogy ennek csak úgy lehet véget vetni, ha megteszem, amit Shawn akar tőlem. Nincs más lehetőségem.

Eszembe jutott, hogy szólok a rendőrségnek. De ha Shawn valahogyan kimagyarázza magát, akkor biztos, hogy betartja az ígéretét, vagy... vagy valami sokkal rosszabbat. Ezt nem kockáztathatom, hisz már így is annak az embernek az életével játszom, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Az sem lehetőség, hogy elmeneküljünk innen. Hiszen még a filmet sem forgattuk le, sőt, nem hogy a másodikat, még a harmadikat sem. Meg hát... Thomasnak is van saját élete, és nem kérhetem, hogy mindent hagyjon hátra azért, ami a múltamban történt. És száz százalék, hogy Shawn akkor is megtalálna minket...

Ha az egyetlen esélyem arra, hogy megvédjem Tommyt az az, hogy szakítok vele.. pontosabban... elérem, hogy meggyűlöljön, és ő szakítson velem... hát legyen. Nem tehetek mást. Nem sodorhatom még nagyobb veszélybe, hiszen így is mondhatni hajszálon függ az élete úgy, hogy még csak nem is tud róla. Ha valami történne vele, az örökre az én lelkemen száradna. Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy össze kell törnöm a szívét, és ezzel együtt a sajátomat is. De csak remélni tudom, hogy majd egyszer túllép rajtam, és elfelejt. Hogy majd talál valakit, akivel boldog lehet. Aki mellett biztonságban van. Aki meg tudja adni neki azt, amit én nem tudtam. Nem tudom, hogy én képes leszek-e valaha is túltenni magam rajta, elfelejteni pedig végképp lehetetlen lenne. Tudom, hogy mindig szeretni fogom. Remélem egyszer el tudom mondani neki, hogy miért tettem azt, amit tettem. Remélem, hogy egyszer majd megérti. Remélem, hogy egyszer majd megbocsájt...

Miután eldöntöttem, hogy muszáj lesz megtennem azt, amit Shawn kért tőlem, folyamatosan azon agyaltam, hogy hogyan kéne csinálnom. Hogyan érjem el, hogy szakítson velem. Sok minden eszembe jutott, de mindent csípőből elvetettem. Nem tudom, hogy miért. Valószínűleg csak azért, mert a szívem ösztönösen próbált meg rávenni arra, hogy ne tegyem ezt magammal. Hogy találjak ki valami más megoldást. De ezúttal muszáj volt az agyamra hallgatnom, a józan eszemre. Mert itt most Thomas a legfontosabb. Nem hagyhatom, hogy bármi történjen vele. Sosem bocsájtanám meg magamnak.

*

Reggel az ébresztőórám szokatlanul hangos és zavaró csipogására ébredtem. Egy szempillantás alatt kinyomtam, majd a kezembe vettem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. 6:15. Remek, úgy tűnik sikerült körülbelül hajnali fél négykor elaludnom, ami azt jelenti, hogy tudtam egy picivel kevesebb mint három órát aludnom. Fenomenális, de tényleg. De az volt a legfurcsább, hogy nem voltam álmos. Kipihentnek sem mondhatom magam, de nem éreztem fáradtságot. Olyan volt, mintha még mindig aludnék, és egy álomban lennék, ahol soha semmit nem érzel. Mintha lebegtem volna. Azt kívántam, hogy ébredjek fel, Thomas mellett, a lakásában. Hogy rájöjjek, ez az egész csak egy borzasztón rémálom, és hogy Shawn még a nevemet is elfelejtette. De éppen ellenkezőleg arra kellett rájöjjek, hogy ez itt a kő kemény valóság, amit - bármilyen keményen is próbálkozok - képtelen vagyok megváltoztatni.