Tell Me That You Love Me

12. She's back

Dylan

Két nappal később Kaya, Thomas és én kikísértük Lilyt a reptérre.

- Nem semmi hétvége volt! - mosolygott Lily - Egyszer mindenképpen meg kell ismételnünk.

- Számolom a napokat! - kacsintottam rá, mire elröhögte magát.

- Úristen! Majdnem elfelejtettem! - mondta hirtelen, majd elkezdett kotorászni a táskájában, és előhúzott egy tollat meg egy kis füzetet. - Még nem kaptam aláírást! - dugta az orrom alá, mire én elvettem tőle. - Ja, és ha nem lenne gond, tudnál kettőt adni? A legjobb barátnőm letépi a fejem, ha nem viszek neki is. Sőt! adj hármat! A harmadikat elárverezem az osztályban. Ki tudja, ezek az elvetemült osztálytársaim mennyit fizetnének érte! - kérte röhögve, mire három oldalra odafirkantottam a nevem, majd visszaadtam neki a füzetet.

- Parancsolj. - nyújtottam át neki mosolyogva, ő pedig elvette, és a táskájába süllyesztette.

"Utolsó figyelmeztetés a Hollywoodból Londonba tartó repülőgép utasainak" - szólalt meg hirtelen a hangosbemondó, amire mindannyian felkaptuk a fejünket.

- Mennem kell...- mondta Lily, és némi szomorúságot véltem felfedezni a hangjában. Már éppen elindult volna, amikor megállítottam.

- Várj! - szóltam.

- Igen? - fordult vissza kérdő tekintettel. - Miaz?

- Add ide a telefonod! - Kissé összezavarodva, de feloldotta a telefonját, és a kezembe adta, és pedig gyorsan begépeltem a számom, és visszaadtam neki. Amikor meglátta, kikerekedett szemekkel nézett rám. Egy szót sem szólt, csak elrakta e telefonját, és megölelt, majd suttogva annyit mondott: - Kösz Dyl. - majd sarkon fordult, és felszállt a gépre.

________________________________________________________________________________

- Dylan! - Épp hogy beszálltunk volna a kocsiba, amikor valaki utánam kiáltott. Megfordultam, és úgy éreztem, megfordult velem a világ. Britt.

- Mit keresel itt?! - kérdeztem mérgesen. Jelenleg ő volt az utolsó dolog az életemben, amire szükségem volt.

- Dylan, kérlek hallgass meg... Magyarázattal tartozom neked! - könyörgött Britt, de nem érdekelt, hogy mit akar.

- Nem. Te egyedül azzal tartozol nekem, hogy békén hagysz. Megmondtam, hogy soha többé nem akarlak látni, és nem akarok beszélni veled.

- Ez nem igaz! - ellenkezett a lány. - Te nem mondtál semmit! Te csak postásnak használtad Tylert. És én pedig megérdemlek egy normális szakítást! Ez rosszabb, mintha SMS-ben dobtál volna. - puffogott-

- Nem, Britt. Te nem érdemelsz semmit. - néztem egyenesen a szemébe. - És hogy miért Tylerrel üzentem? Nos, ennek egészen egyszerű oka van. Az - mint ahogy az előbb is mondtam -, hogy SOHA TÖBBÉ NEM AKAROK BESZÉLNI VELED! Viszlát! - vágtam az arcába, majd ismét megkíséreltem beülni az autóba, de most sem jártam sikerrel, mert Britt most is feltartott. Megragadta a csuklómat, és maga felé fordított.

- Mit akarsz még Brittany? - Gyűlölte, ha a teljes nevén szólítottam. Mindig felbosszantotta, szóval most éppen kapóra jött.

- Csak azt akarom, hogy hallgass meg. Csak annyit kérek, hogy üljünk be valahová, kettesben, és beszéljük meg. Hallgasd végig az én verziómat is. - kérlelt.

- Az első verziót is éppen elég fájdalmas volt végighallgatni, nem vagyok biztos benne, hogy ebben az esetben ez másképp lenne.

- Dylan... tudom, hogy hibát követtem el, tudom, hogy megbántottalak! De hidd el, könyörgöm, hidd el nekem, ha azt mondom, hogy sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom, és mérhetetlenül megbántam.