Tell Me That You Love Me

35. Good night

Thomas

Miután este sikerült újra elaludnom, már nem ébredtem fel többször egészen reggelig. Tizenegy körük ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemem, szinte éreztem magamon Dylan kíváncsian figyelő tekintetét. Biztos voltam benne, hogy már régen fent van, csak meg akarta várni, amíg én is felébredek. Csak hogy ne essek megint pánikba. Megérdemlem én ezt a fiút?

Ma csak délután négykor megyünk forgatni, szóval addig még egy csomó dolog belefér. Bár gyanítom, hogy nem fogjuk annyira törni magunkat, és leginkább az ágyban maradunk, chipset zabálunk, és netflixet nézünk.

- Jó reggel. - suttogta Dylan, és egy laza mozdulattal kisöpörte a szemembe lógó hajtincseket, hogy egy puszit nyomhasson a homlokomra.

- Jó reggelt. - válaszoltam, és a derekát átkarolva közelebb húzódtam hozzá, és a mellkasába fúrtam a fejem. Éreztem, ahogyan Dylan mellkasában dobog a szíve, és éreztem, hogy az én szívdobogásom kezd lassan az övére hangolódni.

- Na mi van, mi történt? - kérdezte viccelődve. - Csak nem rémálmod volt? - Szinte láttam magam előtt, ahogyan Dylan egy apró, tündéri mosolyt varázsol az arcára.

- Könyörgöm, ne is hozd fel többet. - motyogtam, mire Dylan gyengéden végigsimított a hátamon.

- Ne haragudj. - mondta halkan, egyenesen a fülembe suttogva. Még közelebb húzódtam hozzá, már amennyire ez lehetséges. - Tommy? - szólalt meg egy pár másodperces csönd után, mire lassan felemeltem a fejem, és ránéztem. - Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte, fél kezével beletúrt a hajamba. - Mindennél jobban. - tette még hozzá, majd ezután közelebb hajolt, és száját gyengéden az enyémnek nyomta. Ajkai puhák voltak mint mindig, de ez a csók jobban esett, mint a valaha volt össze csókunk együtt. Egyetlen másodperc erejéig szakítottam csak meg a csókunkat, hogy annyit mondhassak:

- Én is szeretlek... - mondtam suttogva, és visszatértem a csókhoz.

_______________________________________

Lily

Ma bent kell maradnom a suliban este hatig. Vagyis igazából nem kell, de nagyon szeretném a feladatot már ma befejezni, csak úgy mint az egész osztály. És a többiek is bent maradnak a suliban, és ott csinálják meg, szóval gondoltam miért ne. Akkor már én sem otthon csinálom.

Az osztályomba amúgy nagyon sok tehetséges ember jár. És amikor azt mondom, hogy tehetséges, akkor azt úgy értem, hogy iszonyatosan, elképzelhetetlenül, végtelenül tehetséges emberek. Néha elég rosszul érzem magam, mert én meg sem közelítem azt a szintet, amit ők. Jó, persze, én vagyok a legfiatalabb, mert rajtam kívül mindenki legalább tizenhat éves, én meg csak tizennégy vagyok, de akkor is. Mondjuk a többiek iszonyatosan kedvesek, mindig azt mondják, hogy kevés ilyen tehetséges tizennégy évessel találkoztak már, mint én. A tanárom pedig mindig azt mondja, hogy ezt a művészeti programot tizenöt éve indította el először, és még sosem vettek fel senkit sem olyan fiatalon, mint én. Ezek mindig nagyon jól esnek, de azért néha elég kellemetlen, hogy olyan emberekkel, dolgozom együtt, akik már rég gimnazisták. Vannak, akik már végzősök. nyilván nem arra számítottam, hogy én leszek a legjobb, mert természetesen nem. Csak azt hittem, több velem egy idős, és hozzám hasonló képességekkel rendelkező gyerekkel találkozok, mint én. Ennek ellenére viszont a világért sem hagynám ott ezt a képzést, mert imádom. Egyszerűen teljesen magával ragadott, a tanárok mind elképesztőek, és a társaság már úgy összeszokott, mintha évek óta ismernénk egymást. Igazából senki sem törődik azzal, hogy én mindenkinél legalább két évvel vagyok fiatalabb, sőt, van olyan, aki öt évvel idősebb nálam. De mint mondtam, ez senkit sem zavar, engem is mindig magukkal hívnak mindenhová. Akár a mekibe, vagy vásárolni, meg ilyenek. Most például megbeszéltük, hogy miután végeztünk, este még elmegyünk a moziba. A többiek mindenképpen valami horrorfilmet akarnak nézni, ami nem különösebben az én műfajom, mert hát, hogy is fogalmazzak...halálra rémiszt. De nem akartam beégni, szóval beleegyeztem, hogy elmegyek velük. Valahogy majd csak túlélem az éjszakát.