Tell Me That You Love Me

33. Please don't do this...

Thomas

Valamikor az éjszaka közepén felébredtem, és észrevettem, hogy Dylan nem volt mellettem. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és körbenéztem a szobában, de a fiúnak nyoma sem volt.

Tegnap este, miután minden második percben bekopogott egy stábtag Dylan hotelszobájába, mert meg akarták tudni, hogy hogy vagyok, megbeszéltük, hogy átjövünk az én lakásomba, mert itt legalább nem zavar senki.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és megpróbáltam lábra állni, de ahogyan súlyt helyeztem az egyik oldalamra, éreztem, ahogyan éles fájdalom hasít a bordáim közé. Szóval először az ágyamba, utána az éjjeliszekrényemre, majd végül a falnak támaszkodva botorkáltam ki a szobából, azzal a céllal, hogy megkeressem Dylan. Megálltam a fürdőszoba ajtaja előtt, de nem jött válasz. Halkan benyitottam, de a helyiség teljesen üres volt, még a villan sem volt felkapcsolva. Átvánszorogtam a konyhába, hátha majd ott lesz, de ott is csak sötétség fogadott, nem másképp a nappaliban. Már éppen indultam volna vissza a szobámba a telefonomért, hogy felhívjam Dylant, és megkérdezzem, hogy mégis hol a francban van, amikor egy kis cetli, ami a hűtőre volt felragasztva egy mágnessel, felkeltette a figyelmem. Lassan a hűtő elé bicegtem, és leemeltem róla a cetlit. Azonnal felismertem Dylan kézírását. Egyetlen szó állt rajta: "Sajnálom..." Ennyi kellett, azonnal visszasiettem a szobámba, és amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem. Mindenem belefájdult ebbe a nagy sietségbe, de nem érdekelt. Most csak egyetlen dolog számított, mégpedig hogy megtaláljam Dylant. Felkaptam a cipőmet, és a kocsikulcsomat a kezembe véve kiviharzottam a házból, és bevágódtam a kocsiba. Mindenem sajgott, de a fájdalommal egy cseppet sem törődve beindítottam az autó motorját, és megindultam a hotel felé. Út közben folyamatosan csak hívogattam Dylant, de egyszer sem vette fel. Még csak nem is nyomta ki. Csak kicsengette és kicsengett, de semmi reakció. Ennél a pontnál kezdtem komolyan aggódni.

Mikor odaértem a hotel épületéhez, leparkoltam a kocsit, és bevágva magam mögött az ajataját villámsebességgel vágtattam be az épületbe. Egy apró biccentéssel köszöntem a recepciós pultnál ülő srácot, de egy pillanatra sem álltam meg. Lehívtam a liftet, és amikor végre megérkezett, beléptem, és őrült módjára nyomkodni kezdtem azt a gombot, amelyik Dylan szobájának emeletére visz. Az ajtó becsukódott, én pedig levegőt kapkodva lerogytam a földre. Minden egyes porcikám lüktetett a fájdalomtól, és úgy éreztem, hogy innen nem fogok tudni többet felállni. De a liftajtó ismét kinyílt, és én abban a pillanatban összeszedtem minden maradék energiámat, feltápászkodtam, és a liftből kilépve megindultam a hosszú folyosón, egyenesen Dylan szobája felé. Amikor odaértem, láttam, hogy az ajtó nem volt csukva. Alíg egy centire volt csak nyitva. Belöktem az ajtót, de a szobából semmit sem láttam. Éppen csak egy két halovány fénysugarat, amint a hold besütött a redőny mögül, de ez közel sem adott elég megvilágítást, hogy normálisan láthassak. A falon tapogatózni kezdtem a villanykapcsolót keresve, és amikor végre megtaláltam, felpöccintettem, hogy lássak is valamit. A hirtelen jövő sok fény bántotta a szemem, szóval hunyorogtam egy kis ideig, de aztán hamar megszoktam a világosságot. Fejemet forgatva Dylant kezdtem keresni, de továbbra sem találtam sehol. Nem láttam mást, csak a fiú cuccait szanaszét heverve a földön, az ágyon, és tulajdonképpen mindenhol. A fürdőszoba ajtaja ugyancsak nyitva volt, de ott sem találtam mást, mint sötétséget. Dylan a konyhában sem volt. Már kezdtem volna feladni, amikor is Dylan ágyán ülve kiszúrtam egy újabb cetlit a fiú íróasztalán. Odasétáltam, és a kezembe vettem a papírt, amin - szintén Dylan kézírásával - ez állt: "Menj haza, Thomas. Csak menj haza..." A szívem olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy úgy éreztem, mindjárt kiesik a mellkasomból. Dylan tudta, hogy ide fogok jönni. Hirtelen észrevettem egy kis jobbra mutató nyilacskát a papírfecni jobb alsó sarkában. Gondolom ez azt akarta jelezni, hogy fordítsam meg. A lap hátoldalán egy hasonlóan rövid szöveg volt látható: "Jól vagyok, ne aggódj. Csak menj haza..." Egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit megkönnyebbültem. Ezek szerint jól van. Persze ez nem jelenti, hogy most akkor minden rendben. Valami egyértelműen bántja őt, de lehet, hogy csak egyedül akart lenni. Ezért úgy döntöttem, hogy annyiban hagyom. Megnyugtatott a tudat, hogy Dylan jól van. Szóval most már lassú, ráérős tempóban visszasétáltam a kocsimhoz, és hazaindultam.