Tell Me That You Love Me

43. Darkness

Lily

- Nem! Kizárt dolog, Ian! - tiltakoztam. - Biztos, hogy nem ülök be még egyszer egy horrorfilmre, sem ebben az életemben, sem pedig egy másikban, szóval felejtsd el! - Ian ezek után már nem vitatkozott velem tovább. Gondolom látta, hogy velem azt nem érdemes, mert úgyis én nyerek:)

- Jó, jó, megértettem. - adta meg magát. - Nincs több horror.

- Köszönöm! - mondtam elfojtott nevetéssel, amit Ian egy apró kacagással díjazott.

- De akkor mit nézzünk? Már nincs túl sok időnk, hogy jegyet vegyünk, szóval gyorsan kéne választani. - jelentette ki, mire leesett, hogy az időnk kilencven százaléka arra ment el, hogy veszekedtünk azon, hogy horrort nézzünk-e vagy ne.

- Passz... - mondtam, két kezemet összefonva a nyakam mögött. - Nézzük meg azt a filmet, aminek az a nagy sárga golyó van a poszterén! - villant be az ötlet?

- A Pixelre gondolsz? - kérdezte Ian röhögve, fél szemöldökét felvonva.

- Mittomén' hogy mi a címe! Azt nézzük meg és kész! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Ian csak egy szemforgatással válaszolt, és egy "felőlem" kíséretében elindult megvenni a jegyeket.

*

- Na látod, ettől a filmtől legalább nem lesznek rémálmaim! - mondtam röhögve, miután kiléptünk a teremből.

- Nem tudhatod! - röhögött Ian. - Lehet, hogy Pacman fog üldözni álmodban.

- Szörnyű vagy! - mondtam nevetve, és félkézzel belebokszoltam a vállába.

- Ugyan már, tudom, hogy szeretsz! - mondta Ian, majd kacsintott egyet. Közben bementünk egy pizzázóba, és beültünk az egyik boxba.

- Azért ne bízd el magad! - mondtam, direkt húzva az agyát, de Iannek erre a kijelentésre a plafonig szökött a szemöldöke. De a tekintetéből egyértelműen látszott, hogy ő is csak poénkodik.

- Ugyan már, mikor szoktam én elbízni magam, ha? - vigyorgott. - Ugyanezt mondhatnám én is neked! Egy percig se gondold, hogy te vagy az egyetlen lány. - Ian most már egészen sátáni mosolyra húzta a száját.

- Na ne mondd! - kiáltottam fel. - És akkor ezt most el is kéne hinnem, hm? - folytattam gonoszkodva. - Így is szerencséd van, hogy hajlandó voltam egyáltalán szóba állni veled!

- Teeeeeee! - nevetett Ian, majd a boxból hirtelen felém indult, én pedig megpróbáltam elmenekülni. Felpattantam olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és próbáltam elszaladni, de Ian elkapta a csuklóm, és visszarántott a helyemre, egészen pontosan bele az ölébe. - Mond még egyszer. - kérte halkan, de nem egészen értettem, hogy mit is akar pontosan.

- M..mit mondjak? - kérdeztem zavarodottan. Nyilván nem láthattam magam, de biztosan tudtam, hogy az arcom olyan vörös, mint egy rák.

- Mondd, hogy szerencsém van, amiért egyáltalán szóba álltál velem. - ismételte meg, amit az előbb mondtam, majd arcára huncut vigyor ült ki. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, úgy éreztem, hogy a világ megszűnt forogni alattam. Ian még jobban elmosolyodott, majd lassan felém kezdett hajolni, de amikor a szánk már csak alig egy milliméterre volt egymástól, még közbeszóltam.

- Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán szóba álltál velem. - mondtam ki végül - csak éppen fordítva - ami kért.

- Nem is lehetnék szerencsésebb. - fűzte még hozzá, majd lágyan megcsókolt.

*

Csak késő este értem haza, olyan 11 körül. Beléptem a lakásba, reflexből lerúgtam a cipőmet, a dzsekimet pedig az akasztóra dobtam, majd megindultam a szobám felé. Már éppen csuktam volna be magam mögött az ajtót, amikor zajokat hallottam a bátyám szobájából. Közelebb mentem, és a fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy jobban halljak. Onnan már egyértelmű volt, hogy sírást hallok. Azonnal a kilincsért nyúltam, és úgy trappoltam be a szobába, mint egy buldózer. A bátyám a földön ült az ágya mellett, két karját a matracon tartva, fejét karjaira hajtva zokogott a sötétben.