Tell Me That You Love Me

45. The End

Emily

- Hűha... - mondtam végül némi döbbenet után. - Ez aztán nem semmi történet...

- Nem nagyon hihető, igaz? - kérdezte apu nevetve. - De tényleg így történt.

- Szóval akkor... Tulajdonképpen majdnem kinyírtak? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Jó, hát én ezt azért nem így fogalmaznék, de végül is így is mondhatjuk, igen. - válaszolt mosolyogva, miközben próbálta megigazítani a nyakkendőjét a fehér öltönye alatt.

- Nagyon elegáns. - jegyeztem meg vigyorogva, mire apu vihogva felém fordult a tükörtől.

- Hát tudod, úgy voltam vele, hogyha már esküvőre vagyok hivatalos, akkor talán illene elegánsan megjelenni. Tudod, csak az illem kedvéért.

- Hát igen, főleg, hogyha a saját esküvődre készülsz. - mondta Kaya mosolyogva, félig benézve a nyitott ajtón. Majd belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. - Thomas, már mindenki csak rátok vár. Mennetek kéne.

Dylan

Már minden készen állt, a vendégek is a helyükön ültek. Már csak Emilyre és Thomasra várunk. Már itt kellene lenniük. Lehet, hogy most idegesnek kéne lennem? Ugyan már, Tommy az utolsó ember ezen a bolygón, aki képes lenne meglépni a saját esküvőjéről. Nem, biztosan csak nagyon elmerültek valamiben. Láttam, ahogy Kaya feláll, és besiet a kis kert mellett álló épületbe, ahol Thomasék vannak. Majd nemsokkal később újra kinyílt az ajtó, és Emily lépett ki rajta. Fehér, térd fölé érő ruhát viselt, a fején pedig rózsaszín virágokból fűzött koszorú volt, és egy apró fehér kosárkából szórta a vörös rózsaszirmokat. Nem gondoltam volna, hogy már akkor sírni fogok, amikor Tommy még itt sincs. De csak gondolnom kellett rá, és ő is kilépett a kapun. Minden vendég felállt.

- Apu, tartogasd a könnyeidet az igenekre, jó? - mondta Emily suttogva, mikor elérte az oltárt, és beállt a többi koszorúslány mellé.

- Szia - mondta Thomas, mikor ő is ideért. Szembefordult velem, és a kezeimért nyúlt, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- Szia - válaszoltam mosolyogva. Elkezdődött a ceremónia.

- Dylan, most a te fogadalmad jön. - fordult hozzám a pap, én pedig vettem egy jó mély levegőt, és nekikezdtem. Elővettem egy cetlit a zsebemből, és el akartam kezdeni olvasni, de rájöttem, hogy sokkal többet ér egy fogadalom, ami itt és most a szívemből szól, mint egy olyan, amit napok alatt szenvedtem össze egy kis papírfecnire.

- Úgy éreztem sosem voltam még ilyen boldog az életemben, viszont tudom, hogy ennél még sokkal de sokkal boldogabb pillanatok is várnak rám az életemben. Volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy minden szétesik körülöttem, és hogy az életemnek semmi értelme. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd minden megoldódik, de így lett, és úgy érzem, hogy nem lehetek elég hálás ezért. Hogy nem lehetek elég hálás azért, hogy te az életem része vagy, és megígérem, hogy ezt soha de soha nem fogom elengedni. - értem a végére, és láttam, hogy Tommy arcán folynak le a könnyek. Csak úgy mint az enyémen.

- Ezennel házastársaknak nyilvánítom önöket. Most jöhet a csók. - mondta a pap mosolyogva, és pedig megragadtam Thomas zakóját, magamhoz rántottam, és minden érzést, minden mosolyt, minden könnyet... minden egyes pillanatot, amit együtt töltöttünk el a sok-sok év alatt, belesűrítettem abba a csókba, és csak reménykedni tudtam, hogy ez lesz majd az a pillanat, ami sosem ér véget.

Vége.

Én tényleg nagyon komolyan, őszintén nem tudom, hogy mit mondjak. Hogy sírjak vagy nevessek. Emlékszem, amikor az egyik legjobb barátnőm, akivel együtt vezetjük ezt a profilt, egyszer rám írt azzal a szöveggel, hogy ő unatkozott, és elkezdett írni egy Dylmas fanfictiont, és kérte hogy olvassam el. Elolvastam, és nagyon tetszett. Azt mondtam neki, hogy ezt majd mindenképpen folytassa, mert nagyon jó. Több hétig úgy ment ez a dolog, hogy ő pár naponta írt egy új részt, és elküldte nekem, én pedig imádtam. Eleinte azt mondta, hogy ő ezt nem igazán akarja kirakni Wattpadra. Én ezt ráhagytam, mert hát ez nyilván az ő döntése. De aztán őmiatta nekem is kedvem támadt az íráshoz, és én is elkezdtem egy kis fanfictiont. Én is elküldözgettem neki, pár naponta egy részt. Aztán felvetettem az ötletet, hogy mi lenne, ha mégis feltöltenénk ezeket a sztorikat ide, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Sosem gondoltam volna, hogy ez a történet, ez amit egy barátom hatására kezdtem el írni, csupán hobbiból, el fog éri 9000 olvasás, és majdnem 1000 szavazatot. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna ezt megálmodni, de megtörtént, és én semmiért sem vonnám vissza. Minden egyes komment, egy-egy kedves szó vagy megjegyzés, mindegyik nagyon jól esett, és arra késztetett, hogy tovább folytassam. Ott vannak azok az olvasóim, akik ha megkapják az értesítést, hogy új fejezet került fel a könyvembe, azonnal elolvassák, és küldik is a legaranyosabb kommenteket, amiket csak kapni lehet. Igaz, AliasTirza vagy éppen VargaDzsina? Tulajdonképpen ők voltak a legaranyosabbak egész végig, de ugyanúgy imádom azokat az olvasóimat, akik nem kommenteltek, vagy éppen nem is szavaztak, csak éppen szerették, és mindig olvasták a sztorit. Szeretném mindannyiótoknak nagyon megköszönni, hogy végig itt voltatok nekem, és segítettetek abban, hogy jobb író legyek. Imádlak benneteket, és mindig imádni fogom ezt a történetet. Sziasztok!💔❤🧡💛💚💙💜💔