Felülmúlhatatlan nyár \Szünetel\

Emberrablás kocsival

Lépcsőzés vagy emberrablás (nem tudom eldönteni)

-Tehát, csak ritkán beszélünk egyszerre, de akkor is átlagban mást mondunk.

-Akkor erre mi a magyarázatotok? -kérdezte Eszti.

-Háát... az, hogy ti itt vagytok és izé... ezt hozzátok ki belőlünk.

-Szóval az a baj, hogy lányok vagyunk? -kérdeztem.

Mire ilyedten válaszolt Tinus:
-Te jó ég! Nem, dehogy sőt...

Aztán kezét szájára tapasztotta. Eleget fecsegett. Talán még túl sokat is. Mire nevetni kezdtünk. Ebből már nem tudta kimagyarázni magát.

-Nah eleget beszéltünk. Elmondjátok, hogy miért kellett kiöltöznünk? Még itt alul öltöztünk -nevettem.

A két fiú öltönyeikben díszelegtek. Mi meg egyszerű koktélruhában.

-Az meg lehet -húzta fel szemöldökét Tinus.

-Jól van már fiúk... azt mondjátok, hogy mit terveztek! -forgatta szemeit Eszti miközben nevetett.

Még olyan fél órát ácsoroghattunk ott a fürdőszobában. Aztán megindultunk végig a folyosón. A fiúk szobája pont a végén volt. Úgy voltunk vele, hogy odamegyünk. De ők nemes egyszerűséggel tovább ,,vittek" minket. Be a liftbe. Ott a kézkendőjükkel betekerték fejünket.

-Ugyen nem láttok? -kérdezték egyszerre, mire csak röhögtünk.

-Én látok.

-Na és mit?

-Egy folyót fa mellett csobogni és a szomszédos legelőjén egy lila bocit, sárga békával horgászni.

-Hármat mutattam, de majdnem eltaláltad -nevettünk.

Kinyilt az ajtó és oldalról fogtak és úgy segítettek eljutni a lépcsőig. A hotelünk előtt hosszú lépcsősor állt...

-Ezt, hogy gondoltuk?

-Nem tudom Tinus. De akkor levisszük őket így. Mostmár nem hátrálhatunk meg.

-És ezt te most komolyan gondolod? -hitetlenkedett Tinus. -Mondtam, hogy zsákba rakjuk őket.

-Engedjetek eeel légyszíí! -kérleltük őket.

Süket fülekre találtunk. Egy lett volna a haszna, hogyha a falnak beszélünk.
Az első néhány lépcsőfokot lépkedve tettük meg közösen.

-Na én többet bizti, hogy nem szerencsétlenkedem! -jelentette ki és csak egy püffenés hallatszott.

Megállt az ütő bennem. Most komolyan ledobta Esztit a betonra? Nem mertem megszólalni. Csendesen vártam a repülésem. Jól is tettem.
Mac könnyedén elemelt a biztonságot jelentő lépcsőtől -igen, én Mrs szerencsétlenség, akkor biztonságosnak éreztem a lépcsőt amivel oly sokszor találkoztam az évek során-.
Egy nagy püffenést és egy kis nyögést hallatattam. A vállukra vehettek fel minket és a két ruha találkozásának volt ilyen érdekes hangja. A másik hang pedig a torkunkból szakadt fel, mikor hegyes vállaik a medencecsontunk és a bőrünk közé fúródtak.
Szépen lekocogtak velünk és valami puha dologba ültettek minket. Két csapódás, mintha kocsi ajtó lett volna. Igen, autó. A motor felpörgött és a kavicsok csikorogni kezdtek. Fél órát mehettünk. Végig az emberrablásokról dumcsiztunk. Na vajon miért? Persze, hogy mi már arra gondoltunk, hogy elrebolnak minket, hisz Tinus is azt mondta, hogy zsák kellett volna.

Sziasztok! Hát itt lenne a legújabb rész. Tudom, hogy nem a legjobb, de cserébe perceken belül hozom a folytiját.