Felülmúlhatatlan nyár \Szünetel\

Váratlan üzi

Én elkezdtem nevetni a kicsik nevetésén. Eszti ,,mi bajod van arccal?" nézett rám, ami még egy lapáttal rakott rá. Már kezdtem elviselhetetlen lenni. Tapsoltam és előre-hátra hintáztam a széken. Figyelt egy ideig kőkemény pókerarccal és szépen lassan ő is rázendített. A belőlem jövő hangokat már nem lehetett nevetésnek nevezni. Sokkal inkább nyerítésnek. Csöppet elszaladt velem a ló. Már nem is tudtam mi olyan vicces, így Esztin nevettem. Ő meg fordítva.
-Ne, ne... fáj -lihegtem.
-Ahh, ne-nekem isss -dadogta.
Bordáimat helyükön tartottam, így nem tudtak népvándorlást tartani. Hálátlanul szúródtak belém. De még nem tudtam abbahagyni.
A film után fél órával jöttünk ki. Megrészegültem a sok nevetéstől. Egyenesen kellett volna menni a legközelebbi ajtóhoz, erre nem továbbmentem? De.
-Hová mész? -kérdezte már csak kuncogva.
-A lábaim eldöntötték, hogy a kövin megyek ki.
Minden szupi lett volna, ha az ólajtó belém nem jön... felszisszentem és tovább mentem. Ott hagytam testem egész bal oldalát.
-Jól vagy?
-Aha. Csak reggel nem kellett volna inni. Eszti?
-Igen? -nézett rám.
-Miért itattál le?
Kicsit hangosra sikerült... a jegyárúsító elcsípett belőle szavakat. Vagány. Majd a gyűlésen kitárgyalják ezt a részeges kutyát -azaz engem.
-Mehetünk vissza a szállóba? -kérdeztem lesütött szemmel.
-Nem még akarok valamit -mondta, de nem folytatta.
-Mit? -kérdeztem meglepődve.
-Kajálnii -nevetett.
Megindultunk előre. Azt nem tudtuk, mi merre hány méter, de mi mentünk. Nem akadályozott meg minket az ismeretlen közeg.
Találtunk egy mini pizzériát. Beültünk, mire korogni kezdett a gyomrom.
-Ugye, ugye. Én megmondtam -nevetett.
-Lehet túlságosan is hasonlítunk -néztem ra ál komolysággal.
Megrendeltük a pizzánkat és már csak várnunk kellett. Elővettem a telóm, hogy megnézem az értesítéseimet. Mert eddig azokat sem figyeltem. Nincs mobilnetem... felnéztem Esztire, mire ő egy táblára mutatott. Gondolatolvasó.
-Köszi -fomáltam némán a számmal.
,,Free wifi"-olvastam magamban. Bepötyögtem a jelszót és vártam a csodára. Csatlakozott a netre és lajhár üzemmódban megnyitottam a messengert. Gyerünk már... belépett és hasítottam az új üzikre. Nem hittem a szememnek, kitől kaptam én üzit.
Tamás: Most kezdem előlről, amit tavaly csináltam.
Az első üzijét nem értettem. De, ahogy olvastam tovább leesett az állam.
Tamás: Tudod mi volt tavaly?! Nem egyszer elmondtam és egy kifogásunk volt. Az, hogy osztálytársak vagyunk. Csak voltunk. Nem láttalak régótá és nem is beszéltünk. Viszont visszatértem és jobban szeretlek, mint ezelőtt.
Na ezt ne csináld velem! Légy szíves! Mennyit kínlódtunk mi ketten. Vagyis ő nyilvánosan én meg magamban. Nem mondtam, hogy szeretem. Sőt mi több, letagadtam és húztam az időt ameddig tehettem. Pedig szerettem. Még mikor hozzánk került belébolondultam. Imádtam, de azóta történtek dolgok mindkettőnkkel. Egyszer volt egy kisebb incidens... nekem nem volt fiúm, ő meg nálam... NÁLAM kérdezősködött az iskola ,,kiteszem mindenem" lányról. Tudta, hogy ezzel az őrületbe kergett, ezért is volt számára fontos. Álmatlan éjszakák sorát zúdította rám ezzel. Összetört vele. Elérte a szándékát. Féltékennyé tett.
Nem tehettem semmit. Szerettem, hiába próbáltam utálni nem sikerült.
-Mi az?
-Írt Tamás...
-Még annó megmondtam, hogy beszélnetek kellene. -mondta és bekapott egy falat pizzát.
-Igen megmondtad... de felesleges volt. Kerestem, hogy dumáljuk át a dolgokat, de tudod, hogy mit csinált... -mondtam a mùlton gondolkozva.
-Melyik húzására gondolsz? -kérdezte. Már ő is a múltban járt.
Egyedül őt avattam be iránta érzett érzelmeimről. Hirtelen pittyent egyet a telóm.
Tamás: Remélrm nem késő attól függetlenül, hogy újságokban pózolsz. Ráadásul nem is egyedül...

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom ezt az eltűnést és, hogy elhanyagoltam ezt a könyvemet. Remélem tetszik. Ha igen vote és komi. Folytassam?