Az épületből kilépve egyenesen haladtak előre, majd balra fordulva gyalogoltak céljuk felé. Nem beszélgettek, gondolataikba merülve lépkedtek egymás mellett.
Körülbelül negyed óra elteltével megérkeztek az iskola elé, ahol már sok diák tolongott. A két lány végül lassan, de biztosan bejutott az iskola tornatermébe, ahol az osztályuk mellett foglaltak helyet.
- Olyan siralmas, hogy három éve ugyanazokat a sablonos monológokat hallgatjuk, nem? - kérdezte unott arccal a zöldeskék szemű lány, miközben az igazgató kihagyhatatlan, évről-évre pár változtatással megtarkított beszédét hallgatták.
- De, igazán az, Forbes. Viszont nem szeretnék hazamenni, mármint persze, hogy szeretnék, de nagyon fogsz hiányozni! Annyira megszoktam, hogy egymást fárasztjuk egész nap, és fura lesz nélküled. Szóval inkább elviselem ezt, mert pár hét múlva fogunk csak újra találkozni.
Meg nagyon várom Londont is!
- Te is fogsz nekem, Clark. Jogos, talán ez is jobb, mint egyedül szenvedni. London pedig szenzációs lesz! - mosolygott őszintén Sara, amit Em is viszonzott.
- Azt hiszem, hat hétig nem fogunk találkozni - szólalt meg szomorkásan a barna hajú lány.
- Hm, hat? Az nem túl jó - húzta el a száját a másik lány. - Majd kitalálunk valamit.
- De hogyan? Te átutazol Anglia másik felébe...
- Az lényegtelen, Clark.
- Ha te mondod, jó.
- Még jó, hogy én - válaszolt csakazértis az Em mellett ülő lány.
A "műsor" többi részét csendben töltötték. Hamarosan vége lett, de a két barátnő nem akart részese lenni az újabb tömegnyomornak, ezért a helyükön maradtak. Pár perc alatt a tornaterem szinte teljesen kiürült, majd az osztálytermükbe mentek, hogy átvegyék a bizonyítványukat.
- Na, neked milyen lett? - kukkantott ki Emma az eredményeit tanúsító papír mögül.
- Nem is rossz, nem is rossz. Azért a nyelvtanból, illetve az irodalomból sokat küzdöttem az ötösért - vigyorgott Sara.
- Nem is igaz, te lökött - nevetett Emma, tudniillik Sara az említett két tantárgyban volt a legjobb, és érthető módon ezeket is szerette a legjobban.
- Hát persze hogy nem, te másik lökött! De érezted az iróniát, büszke vagyok rád! - kacagott Sara.
- Még szép, hogy! Mi lenne veled irónia nélkül? - ment bele a hülyéskedésbe Emma.
- Hah, nem tudom. De a kaja fontosabb.
- Ez egyértelmű. Azt hiszem, mennünk kéne.
- Meglehet, de őszinte leszek -mikor nem-, semmi kedvem indulni.
Sara hiába próbált ellenkezni, valóban indulniuk kellett. Lassan mentek ki az iskola elé, ahol már csak pár ember lézengett.
Amikor visszaértek a kollégiumba, felkapták a pénztárcájukat, hogy egy utolsót kávézzanak Maidstone-ban a nyári szünet előtt. A pár perc távolságra lévő kávézóba mentek, amit különösen kedveltek. Mindkét lány jeges kávét kért, majd kiültek az utcán elhelyezett székekre.
- Érted mikor jönnek a szüleid? - kezdeményezett beszélgetést a fiatalabb lány.
- Ha jól emlékszem, hétre. Van még háromnegyed óránk.
- Ha jól emlékszel? Szenzációs vagy, Clark, én mondom - vihogott fel Sara.
- Jó, jó. Fáradt vagyok, ne vihogj, majom - nevetett Emma is Sara gúnyos megjegyzésén. Sara pedig félrenyelte a kávéját, annyira nevetett Emma hiéna-szerű vonyításán. Elkezdett fuldokolni, a könnyei is folytak, de nem bírta abbahagyni. Em az asztalt csapkodta -biztos jót érzett-, és a hasát fogta barátnője látványától. Pár ember feléjük fordult, olyan gondolatokkal a fejükben, mint "hát ezeket meg mi lelte?"; "vajon hívjak segítséget?"; "most ezek komolyan ennyire nem tudnak viselkedni? Igazán szánalmas, hiszen majdnem felnőttek... Milyen példát mutatnak majd a gyerekeiknek?"; illetve "ez ám a jól neveltség magasfoka", és a tipikus "bezzeg az én időmben.."-nel. Talán mondanom sem kell, hogy a lányok ezekből a gondolatokból - melyeket tökéletesen tükröztek az arra elhaladók arckifejezései - semmit sem vettek magukra, pontosabban észre sem vették őket.
Fél órával később, egy kiadós beszélgetés, és egy második jeges kávé után vidáman caplattak fel a kollégiumi szobájukba. Az alacsonyabb, kék szemű lány nyitotta ki az ajtót, mert ezúttal nála volt a kulcs. Magassarkúját, és ruháját gyorsan átvette, amíg Sara elment zuhanyozni. A szőkés barna hajú lány felöltözve jött ki, és komótosan ült le ágyára.
- Te nem mész haza? - kérdezte csodálkozva Em.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Talán pár napon belül el tud értem jönni a nagypapám, vagy a nagymamám, de most nem érnek rá. Apa pedig Amerikában van, szóval ja, még itt fogok csövülni egy darabig, vagy lehet, hogy küldenek pénzt, és elutazok hozzájuk - mondta közönyösen a másik lány. - Viszont neked menned kéne, a szüleid talán már lent is vannak.
- Ez így nem lesz jó - húzta el a száját Emma. - Miért nem jössz velem? Hozzánk jöhetnél, nem zavarsz.
- Jaj, erre igazán nincs szükség! A szüleidnek elég a három öcséd, meg te - tudod, hogy nem úgy értettem-, de na, nem fogadhatom el. Jó lesz ez így.
A barna hajú lány elszontyolodva ingatta a fejét, de tudta, hogy barátnője nem fogja megmásítani a szavát, ahhoz túl makacs.
- Rendben, ahogy szeretnéd, Sara.
- Azért lekísérlek - kacsintott rá a magasabb lány, hogy oldja a hirtelenül keletkezett feszültséget.
Emma felmarkolta nagy sporttáskáját, és iskolatáskáját.
- A bőröndödet hozom én - ajánlotta fel a Forbes lány, amire a másik lány csak biccentett egyet.
Csendben tették meg a rövid utat a kijárat felé. A kollégium épülete közelében valóban ott állt Em szüleinek a kocsija, melyből vidáman kászálódott ki Emma három fiatalabb testvére, anyukája, és apukája. Emma boldogan rohant oda hozzájuk, hogy szoros ölelésbe vonja őket.
Olyan megható, és gyönyörű... Őszintén örülök Emma boldogságának. Nekem sosem lesz olyan 'igazi' családom. Talán ha Anyu élne.. - gondolta elérzékenyülve a magát felesleges koloncnak érző lány, a többiek felé közeledve.
- Sara, hogy te milyen nagyot nőttél! Örülök, hogy látlak - szólalt meg barátságosan Emma anyukája, Anne.
- Sziasztok! Jó titeket látni - ölelte meg Sara Emma anyukáját.
- Te még nem mentél haza? - kérdezte a nyilvánvaló tényt a kíváncsi Anne.
- Nem, de még a napokban haza fogok menni - mosolyogott halványan Sara.
- Jöh.. - Anne még végig sem mondhatta, Emma már közbevágott:
- Nem, anyu, Sara azt mondta, nem variál, itt marad, és megvárja a nagszüleit.
- Öh..., nos...köszönöm szépen a... felajánlást, de tényleg így van megbeszélve - nézett a szóban forgó lány nyomatékosan barátnőjére, aki alig láthatóan az égnek emelte tekintetét.
- Akkor jó. Gyere Emmám, rámoljunk be az autóba - javasolta Andrew, a lány apja.
Emma bepakolt, Sara pedig készségesen nyújtotta oda az általa cipelt bőröndöt.
- Nos, akkor azt hiszem, mi indulunk -mosolygott erőltetten a magát megsértve érző Emma. Emma családja megölelte Sarát, és szép nyarat kívántak neki, majd beszálltak a kocsiba érezvén, hogy a lányoknak még van mondanivalójuk egymás számára.
- Szia, Clark. Majd ha kihisztizted magad, hívj. Tudod, hogy imádlak, szóval ne várj semmi nagyon kedves, tipikus "legjobb barátnős" elköszönést - jelentette ki Sara, és átölelte a nála körülbelül egy fejjel alacsonyabb Emmát, aki magában emésztgette a másik lány szavait.
- Szia Forbes. Akkor nem tudom... Majd valamikor - mondta, és beszállt a kocsiba.
Sara szomorkásan mosolyogva integetett a mellőle elhajtó fekete autónak, amíg el nem tűnt a látóköréből. Felballagott a lépcsőn, kinyitotta az ismerős szoba ajtaját, és ledőlt az ágyra.
Sziasztok! Köszönöm szépen a közel 50 olvasót ezalatt a pár nap alatt! :3
'Itt' vagyok egy újabb résszel, ami nem kevesebb, mint 1112 szó. Remélem tetszett, kellemes hétvégét mindenkinek!
•2018. Június 8.•
