Emma pár csengés után felvette a telefonját, és beleszólt:
- Szia, Forbes.
- Szia, Emma. Igazából azért nem hívtalak eddig, mert úgy gondoltam, hogy talán személyesen kéne megbeszélnünk, de ez nem kifogás, tudnod kell.
- Tudom, tudom, Forbes - mondta Emma kissé unottan, de Sara tudta, hogy minden bizonnyal mosolyog.
- Akkor jó. Nos, izé, nem igazán tudom, mivel bántottalak meg, de sejtem. Én nem úgy értettem azt, hogy a szüleidnek elegek vagytok ti négyen...azt szerettem volna kifejezni, hogy nehéz nekik titeket eltartani, mert sokan vagytok, de ez semmit sem von le a ti értékeitekből, csupán arra próbáltam rávilágítani, hogy én még pont annyira hiányzok nekik, mint púp a hátukra...
- Sara, te vagy a legbutább ember, akivel valaha találkoztam.. szerinted mondtam volna, ha nem látnánk szívesen?.. Amúgy nem gond, felejtsük el, Forbes. És nem vagy teher, te! Te vagy a legjobb barátnőm, még jó hogy nem zavarsz!
- Jó, jó, felfogtam. Máskor majd nem mondok ilyet.
- Ne is.
- Hogy telt az elmúlt egy napod, Clark?
- Köszi, jól. Lényegében a fiúk vlogjait néztem, szóval nem unatkoztam. Neked hogy telt?
- Jó hallani, Emma, jó hallani - nevetett Sara. - Apa hívott két napja, amikor elmentél, de már aludtam, és nem hallottam a csörgést. Aztán kiderült, hogy hazajöhetek, mert hamarosan ő is jön, szóval ma hajnalban haza is értem Yateley-be.
- Nekem sántít ez a hajnal, Sarám - kuncogott Emma a vonal másik végén.
- A 9:30-as vonattal jöttem, szóval hajnalban kellett kelnem...
Emma csak nevetett, de a fiatalabb lány nem vette jó néven, így elmotyogott egy "ez nem is vicces"-nek hangzó mondatot.
- Oké, abbahagytam - szólalt meg percekkel később az idősebb lány, amikor sikerült befejeznie a nevetést.
- Köszönöm, megtisztelsz.
- Tudom, Sara, tudom. Hiányzooool - nyújtotta el a barna hajú lány az 'o'-kat, mert Sarával gyakran viccelődtek azon, hogy pár könnyűvérű lány az osztályból mindig magas hangon visítva köszönti egymást, vagy amúgy is ilyen frekvenciát üt meg a hanguk.
- Te is, csajsziiiii - visított vissza Sara mosolyogva.
- Bocsi, de azt hiszem, mennem kell - sajnálkozott Emma pár másodperc hallgatás után.
- Nem gond, szerintem nekem is ki kéne pakolnom a bőröndömből.
- Akkor szia, Sara. Még beszélünk.
- Szia, Emma. Igen, mindenképp!
Emma lerakta a telefont, és vidám volt, hogy végre tisztázták ezt a félreértést.
Az anyukája, Anne jött be a szobájába.
- Szia drágám, arra gondoltunk apukáddal, hogy ma délután elurogorhatnánk Vertmontba, a tóhoz, és ha már ottvagyunk, pár napot maradhatnánk is. Mit szólsz? - kérdezte mosolyogva.
- Ó, anyu, ez nagyszerű ötlet! A fiúk is biztos örülni fognak neki - viszonozta a gesztust Emma. - Szerintem el is kezdek pakolni.
- Rendben, kicsim. Nekem el kell mennem vásárolni, hogy legyen ebéd, kérlek segíts az öcséidnek rámolni! - kérte meg a lányát, majd egy ki is sietett a szobából, hogy minél hamarabb letudja az említett tevékenységet.
- Persze... - motyogta halkan a barna hajú lány, aki már hozzá volt szokva, hogy testvérei az ő itthon-tartózkodása alatt rá vannak utalva, szinte teljes mértékben. A szülei nagyon szerették őt, és testvéreit, de nem jutott rájuk elég idejük, hiszen valahogyan fenn kellett tartani a hatfős családot, és ahhoz, hogy jólétben éljenek, mindkét szülő több, mint kilenc órát dolgozott naponta. Iskolaidőben Anne, vagy Andrew szülei jöttek át segíteni, ha pedig iskolai szünetek voltak, Emma hazajött, és segített. Lewis-t - aki az öccsei közül a legidősebb volt -, nehéz volt kezelni, mert elég önálló személyiség volt, és nem tűrte, ha megmondták neki, hogy mit tegyen, így füllentés lenne, ha azt mondanám, hogy beszámítható segítsége volt Emmának. Az utóbbi azonban időben a nővérénél két évvel fiatalabb fiú normálisabban állt a dolgokhoz, de voltak kilengések. Emma középső öccse, Martin eléggé hasonlított Lewisre, de ő jóval fiatalabb volt, mint bátyja, hiszen már büszke 5. osztályos tanuló volt. A legkisebb testvér, George még csak szeptemberben megy majd iskolába, szóval a négy testvér között nem csekély korkülönbség volt, de ez már nem jelentett különösebb problémát.
Emma majdnem mindegyik tesójának segített bepakolni az útra, így mindnenki jobban járt, mivel viszonylag gyorsan letudták az egész procedúrát. Andrew, Emma apukája fél négykor ért haza, és négy óra körül már úton is voltak Vertmontba. Este még tudtak fürödni, egyszóval szuper délutánjuk volt. Egy étteremben vacsoráztak, és Emma igazán boldognak érezte magát. Már csak Sara, és Rye hiányzik. Akkor tökéletes lenne, mondjuk így is tűrhető - mosolygott magában a lány. Aznap sokat beszélgetett a szüleivel, és nagyon örült, hogy eljöttek ide.
Négy napot voltak Vertmontban, amit Emma főleg a napon való sütkérezéssel, és fürdéssel töltött. Esténként, lefekvés előtt sokat beszélt legjobb barátnőjével, akihez közben hazaért az apukája.
•
•
•
Sarához két nap után - amit otthon töltött -, hazajött az apukája. Sara hallotta, hogy csengetnek, így gyorsan sietett ki a kapuhoz. Amikor meglátta apja magas alakját, örömkönnyek futották el a szemét. Olyan rég nem látta már őt.... Kicsit lefogyott, és pár ősz hajszál is megjelent Saráéhoz hasonló, világos hajában, de így is büszkén, és vidáman mosolygott lányára.
- Apu! - rohant a lány apja karjaiba, aki szorosan ölelte magához az oly' rég nem látott Forbes lányt. - Hiányoztál...
- Te is nekem, drága Sarám... milyen nagy vagy már! És nagyon hasonlítasz a mi édes Margaretünkre - mosolygott pár kósza könnycsepp között Henry.
Sziasztok!
Hááát, hogy őszinte legyek, úgy terveztem, hogy még haladok a történettel, hogy ne kelljen kettőnél több fejezetet várni, de arra jutottam, hogy nem részletezem majd annyit a következő részt, és hamarosan már Londonban fognak játszódni az események. ;)
•2018. Július 13.•
*péntek 13.-a 😂😂😂 (nem vagyok babonás, de muszáj volt)*
