Egy gimis napló -KEZDET

Túllépés

Hű...Nos, hogyan kezdjem én ezt. Az elmúlt egy hét érdekesen alakult. Kezdem onnan, ahonnan abbahagytam, vagy is a legutóbbi bejegyzésemnél.

Miután beteget jelentettem csak is azon agyaltam, hogy mi lesz akkor, ha már nem leszek „beteg” és az iskolába menet meglátom Ármint. Nem tudtam mit tegyek. Ha nem gondolkodtam, akkor gitároztam. Ha nem zenéltem, akkor meg tv-tem.
Hétfő reggel szokatlan dologra ébredtem. A telefonomon épp a szundit ütöttem le, mikor az ajtó felől éles csilingelő hang jött. Feri ébren volt, mert nemsokára ment dolgozni, így kinyitotta az ajtót.
- Szia Lili! Mi mit csinálsz itt ilyen korán?- jött a bejárat felől Feri hangja.
A kijelentésben elhangzott név lassacskán eljutott az agyamig, majd hirtelen kipattant a szemem és egy pillanat alatt felpattantam és szemtől szemben találtam magam Lilivel. Úgy ledöbbentem, hogy az sem érdekelt hogy épp zihált hajjal, fekete-piros kockás flanel pizsigatyámban és Black Veil Brides pólóban voltam.
- Szia Betti!- sóhajtotta szomorúan.
- Szia! Mit csinálsz itt?- kérdeztem beleásítva a végébe. Feri kapcsolt és még volt annyi ideje, hogy reggelit csinált nekem.
- Látni akartam, hogy mennyire vagy szétesve és gatyába akartalak rázni...Dee úgy látom valamennyire rendbejöttél!- mosolyodott el, mire én is elvigyorodtam. Beinvitáltam az étkezőbe és Feri két bögre kávéval és egy adag vajas pirítóssal jött, majd a fejemre nyomott egy puszit és elment dolgozni. Így ott maradtunk ketten az üres lakásban.
- Amúgy...- törtem meg a csendet- Mizu?
- Háát, nagyon semmi, de...
- Lili...- néztem a szemébe. Tudta, hogy mire akarok kilyukadni.
- Oké. Ármin rettenetesen sajnálja az egészet. Megpróbált elérni telefonon, hogy kibéküljetek, de nem sikerült és átjönni meg nem mert.
- Elhiszem...- szememet forgatva kortyoltam a kávémba.
- Ne haragudj, de te se vagy ártatlan ebben! Nem adtál neki esélyt, hogy megmagyarázza!
- Mit? Hogy hazudott nekem arról, hogy nem foglya elvállalni azt a szerepet? Hogy nem fog rész venni egy olyan szerepben, ahol olyan történhet, ami tényleg kárt tett volna a jövőnkben? Hogy a hátam mögött ő lett Romeo egy nem hozzá illő Juliával? És ami nagyon fájt, hogy úgy nézet rám mint egy véres rongyra!- tört ki belőlem az elmúlt napok gondja. Lili lesokkolódva ült előttem, majd pár pislogás után szólalt csak meg.
- Meggyőztél...
- Ennyi.- tártam szét a karom.
Most nagyon jól jött a legjobb barátnőm társasága. Kitudtam beszélni magamból a nyomasztó dolgokat és segített átmenni a nehéz dolgokon. Apropó! Éppen a vonat felé vettük az irányt, mikor megpillantottunk valakit. Egy bizonyos valakit...
-Baszki! Ott van!!
- Ki?
- Ármin!
-Jé! Tényleg.... SZIA ÁRMIN!!!
-Te hülye vagy?!
-Azt hittem tudtad? Jaj, nyugi már! Meg kell tenned ezt!
- Nem lehet telefonon...?
- Úgy, hogy az osztálytásunk? Biztos, hogy én vagyok a hülye?
- Lili!!! Nekem ez nem megy! Inkább leszek beteg még egy kicsit...
- Na elég legyen!- megragadta a karom és magával húzott.
- Lili ne!! Eressz el!!! HALLOD!!! LILIII!!!
De késő volt. Ármin megállt és bevárt minket. Mosolyogva nézett végig rajtunk, amitől összeugrott a gyomrom. Még mindig elolvadok attól a mosolytól, de ha a szemébe nézek akkor nem azt a nevetést látom, amit most sugárzott a jelenetünk miatt, hanem azt a tüzet, dühöt és haragot, amivel pár napja  szembesített. Fájt...
- Sziasztok!- köszönt udvariasan Ármin, majd hosszasan nézni kezdett, amitől zavarba jöttem.
- Ééén most magatokra hagylak!- slisszolt el Lili lassan. Ott álltunk...ketten... szemtől szemben és egy hang nem jött ki belőlünk.
- Hiányoztál...- törte meg a csendet.
- Te is... Figyi, én...
- Nagyon sajnálom Betti!- vágott a szavamba.- Nem akartalak megbántani. Teljesen elgurult az agyam, mert teljesen azt hittem, hogy...
- Pontosan...Hitted...Nem engem kérdeztél meg, hanem levettél egy tök más témát egy képről, ami nem is lehetséges, hisz tudod mennyire nem bírom Janót. Most csak segítettem neki, mert tökre vágyott egy barátnőre és én voltam az egyetlen olyan ismerőse aki segíthetett neki ebben. El akartam mondani csak nem tudtam hogy!? De most már mindegy...- ingattam a fejemet bosszúsan.
- De miért?- kérdezte félve a választól.
- Ármin! Tudod mennyire szeretlek, de...(*sóhaj*) ha a szemedbe nézek, előjön az a maró fájdalom, amit okoztál nekem! Lehet, hogy nem életem legjobb döntése, de jobb... lenne... ha...- dadogtam el a végét. Annyira fájt kimondani ezt, de így volt helyes. Vettem egy nagy levegőt...
- Jobb lenne, ha...
- ...Barátok lennénk.- fejezte be helyettem, mire valami csillogást véltem felfedezni a szeme alatt. Olyan bűntudatom lett, hogy bekönnyezett miattam, hogy én is elsírtam magam. Megfogtam a kezét és a könnyeimmel küszködve, próbáltam egy épkézláb mondatot kinyögni.
- Sajnálom, (*szipog*)de így volt helyes...
- Tudom. Én is ezt tettem volna a helyedben...- halványan elmosolyodott, majd magához húzva megölelt. Abban a pár percben leperegtek előttem a közös emlékek, amitől megjobban görcsbe rándult a gyomrom és még jobban pityeregni kezdtem. Eltolt egy picit magától, nyomott egy puszit a kobakomra és a két mutató ujjával letörölte a könnyeimet.
- Gyere, lekéssük a vonatot!- intett egyet a fejével, mire én elmosolyodva bólintottam és ő a karomnál fogva húzott maga után.

Hát igen. Barátok maradtunk. A legjobbak. Olyan barátok, akik között volt valami, ami nincs többé. Most péntek van. A dolgaink elrendeződtek, aminek nagyon örülök. Persze megkapom a három gráciától az „Én úgy tudtam, hogy ez a kapcsolat kudarc!” és a „ Nem tudom hogyan jöhettek össze!? Ármin sokkal jobbat érdemel”. Míg én kiszálltam a játékból, addig ő be. Egyfolytában Árminnak teszi a szépet, hogy felfigyeljen rá. Nem tudom, hogyan gondolják azok a lányok, hogy az a srác, aki nekik bejön, az pár fülsüketítő vihogás és utána loholás alatt beleszeret egy pillanat alatt. Kétségtelenül a társadalom legalja. Ha nem jössz be a srácnak akkor nem ő lesz az igazi. Pedig nekem az volt...