Egy gimis napló -KEZDET

Segítség

Hajnali 5kor ébredtem az elmúlt egy hétben. Azóta a temetőben történt események óta Ármin jobban odafigyel rám, mint valaha. Mindig, ha rossz kedvem van megpróbál felvidítani, de nem sok sikerrel. Mondjuk most már engem is érdekel, hogy mi történik velem, mert kezd aggasztani ez az egész. Nem tudok önmagam lenni!
- Bett! Hallasz? – kiálltot rám Lili. Ajaj! Asszem félig elaludtam. Lilivel éppen az aulában folytattunk egy eszmecserét arról, hogy hol lehet venni egy számára ,,brutál tökéletes” kitűzőt. – Nos?
- Öhm… Nemtom. Metál shop-ban biztos van. – felelt hanyagul.
- Hah… Mi van veled te lány? Több mint egy hete ilyen depis vagy! Megijesztesz…
- Nyugi, semmi komoly, csak az időjárás!
- Mindig ezt mondod! Hétágra süt a nap drága, nem tudod már erre fogni! – mutatott a kijárat felé, ahol az ablakon ott csillogott a napsugár kis foltokban.
- Jó, akkor csak szimplán fáradt vagyok! – pufogtam.
- Ezt is hallottam már párszor… - fonta össze a karját és idegesen dobolni kezdett rajta az ujjaival.
- Ajh… akkor nem tudom! – idegeskedtem.
- Én tudom! Menj el az iskola pszichológusához! – parancsolt rám.
- Mi? Nem vagyok egy idegroggyant! Nincs rá szükségem! Haddj békén vele! – ment fel hirtelen a púmba az agyamban.
- Ez nem kérés volt, hanem parancs! Kikérlek töriről és elmész! Nem bírom nézni a savanyú fejed! Én nem ezt a Bettit ismertem meg. – magyarázott idegesen. Igaza volt. Mélyen legbelül tudtam, hogy kell segítség, de nem gondoltam volna, hogy ilyen.

Nagy nehezen eleget tettem Lili kérésének és elmentem a pszihomókushoz.  Segítségkérőn Árminhoz fordultam, de ő is igazat adott neki és csak arra vállalkozott, hogy a terem elé jön óra után. Hát köszi! Félve bekopogtam az ajtón, majd egy idegen női hang szólt, hogy jöhetek. Remegő kézzel nyitottam be a szobába, de semmi ok nem volt rá. A terem inkább egy szobához hasonlított, ami tele volt könyvekkel és székekkel, meg egy kis kanapéval, amely jobb oldalt helyezkedett el.
- Szervusz! Foglalj helyet! – üdvözölt kedvesen.
- Jó napot kívánok! – köszöntem vissza és leültem az asztala elött egy nekem szimpatikus helyre.
- Nos, pár perccel ezelőtt lépett be ide a drágalátos barinője, mert úgy érzi, hogy az én segítségem kell magának. Ha jól tudom akkor önt Kerekes Bettinának hívják, ugye?
- Igen. – bólintottam. Te jó ég, úgy féltem, mint a fogdokinál másodikban!
- Rendben. Akkor mesélje el mi történt magával, hogy most itt kell ülnie az órája helyett! – tette le a tollát és minden figyelmét rám irányította. A nő nem lehetett 25 évnél öregebb, középmagas, szemüveges és érti a dolgát.

Amikor elmeséltem mi történt velem az elmúlt napokban, akkor rákérdezett a múltamra. A szívem vert vagy 150-et percenként, mikor kotorászott az emlékeimben, de valahol éreztem, hogy segít. Elmeséltem mi történt velem, vagyis a családommal évekkel ezelőtt, a temetőben történteket és a néha felszínre törő idegösszeroppanásaimat. Kérdezte miket szoktam csinálni a szabadidőmben, suli után vagy épp egyedül otthon. Érdeklődött a családomról, az otthoni körülményekről és még sok másról. Már kicsöngettek, mikor újra a tollához nyúlt és írogatni kezdett, majd komoly képpel rám nézett.
- Figyelj, említetted, hogy van barátod és hogy eléd is jön. Ha nem nagy gond, akkor őt is behívnád?
- Öhm… persze, csak nem tudom, miért szükséges? – csodálkoztam a nő kérésén, de nem válaszolt. Én még mindig kérdőjelekkel a szemem elött nyitottam ki az ajtót, ahol a folyosóra kitett várószéken üldögélt.
- Szia, végeztél? – kérdezte mosolyogva.
- Majdnem. A doki téged is látni akar. – feleltem kimért hangon, mire a kis mosoly eltűnt az arcáról és csodálkozva belépett a szobába.
- Jó napot! Mit szeretne? – köszönt a pszichiáternek.
- Szia! Üljetek le szépen! Meg kell beszélnünk pár dolgot. – mutatott az előtte lévő két székre. Jézusom! Ha Ármin az oka annak, hogy ilyen furán viselkedek és azt mondja, hogy nem lehetünk együtt, akkor én nem tudom mit csinálok. Szerintem fejbe lövök valakit!
- Rendben. Örülök, hogy nem egyedül vagy most itt, mert akkor tudni fogom, hogy ki tud a diagnózisról. – kezdte, mire a pulzusom felment az egekbe, Ármin látta ezt rajtam, így szorosan megfogta a kezem és simogatni kezdte. – Oké, szóval Bettinek a hangulatára és a rossz közérzetére egy magyarázat van, még pedig a depresszió. – mondta ki az ítéletet, mire tágra nyílt a szemem. Mi? Én depis vagyok???
- Tessék? Ez komoly? – kérdeztem döbbenten.
- Igen. A családi háttérből kiindulva és a közelmúltban történt események kapcsán határozottan a depresszió áll a háttérben. A családodban történt rossz emlékek biztos nem gyógyultak be eléggé és a hideg, nyomasztó időjárás az ilyen bajokat előtérbe hozzák. Ezért van az, hogy fáradt, alvászavaros és ingerült, meg érzékeny leszel. És ezek viszont a depresszió alap tünetei. – hallgattuk végig a gondolatmenetet. Te jó ég! Ez nem igaz…
- Mit javasol ez ellen? -  kérdezte Ármin, aki a jelek szerint jobban fogadta ezt, mint én.
- Hát… Ha jól emlékszem Bettina említette, hogy zenélni szokott. Ha ez így van és rendszeresen csinálja ezt, akkor ajánlanám a dalírást vagy a hangulatához illő számok lejátszását vagy hallgatását. – ajánlotta. A fogaskerekek kattogni kezdtek az ötletek hallatán, de a gondolatmenetet már nem tudták befejezni, mert végeztünk és az óráink is hamarosan kezdődtek. Viszont úgy tűnik rendszeresen járnom kell hozzá a következő 4 hétben, amíg meg nem gyógyulok. Hurrá!

Lili és Ádám is megtudták Ármintól, hogy depis vagyok, így ők nálam előléptek a csodacsapattá, hogy mindenben támogassanak és páros lábbal rugdossanak a Pszihomajomhoz, ha nem akarok menni. Ez hiányzott az életemből! Ajh, nyugi… csak 4 hét… 4 alkalom… kibírjuk… valahogy…