Egy gimis napló -KEZDET

Félelmeim

- Tényleg elköltözl?- kérdezte Ádám utoljára.
- Hát...izé...lehet,de nem most.-dadogtam.
- Akkor mikor? Jövő évben?- kérdezte Ármin idegesen.
- Nyugi, mé...- kezdet, de a fiúk Lilit kezdték támadni, hogy ,,tudtál-e róla és ha igen,miért nem mondtad?" és ,,miért nem vagy kiakadva?".
- Srácok, áljatok már le! Ha végig halgatnátok Bettit, akkor választ kapnátok! Ne engem faggasatok!!!- nyugtatta Ádámékat Lili.
- Köszi. Figyi srácok, még nem is biztos ez, csak az a baj, hogy szűkesen élünk ott és szeretnénk nagyobb házat venni, de ha adódik is, akkor is az éretségi után fogunk költözni.- nyugtattam őket egy kifogással.
- Tényleg?- kérdezték egyszerre, még Lili is, de az övé nem a megnyugodott ,,tényleg" volt, hanem a totál ledöbbent.
- Igen.
- Miért?- kérdezte Lili.
- Mert...mert félek!- válaszoltam, szerintem frappánsan.
- De én ezt akkor sem értem.- töprengett Ármin.- Ha elköltöztök 'és ezt ilyen biztosan mered állítani', miért nem költöztök be, ha adódik?- hát ezt megszívtam. A fejem ezerrel kattogott, hogy ne a valodi okát mondjam ki.
- Mert...- kezdtem, de hirtelen beurott, hogy mi a fenének kérdeznek ennyit.- Na jó, miért engem faggattok!? Faggasuk Ármint! Igen... Miért is keresett az ofő pár hete?- ráült a ,,mi van!? Szavadon fogtalak?" mosoly az arcomra.
- Nem hiszem, hogy elmondhatom-e nektek...- sóhajtott. Mindenkinek megált egy percre a szívverése.
- Miért? Mit tettél?- jött ki belőlem az első gondolat.
- Én aztán semmit. Csak...
- CSAK!?- förmedtünk rá mindannyian.
- Jó, ha ennyire akarjátok tudni. Van egy másik suli, amibe eredetileg mentem volna, de ott elszámolták a diákokat így nekem választanom kellet egy másik sulit. Így kerültem ide. Viszont most értesitettek, hogy az a diák, aki betöltötte volna a helyem, elköltözött és ha akarom-e még, mehetek.- hadarta inderülten. Nekünk meg beáll a totál agyhalál.
- Mi?- szólalt meg elsőként Ádám, mig én a sírás küszöbén voltam.
- És... elfogadod? Elmész?- Lili kétségbeesett hangját hallottam.
-Hajh... nemtudom... lehet.- felelte. Én meg már nem bírtam és futólépésben léptem ki a teremből. De nem a vécébe, hanem a tanári felé.
  Az ajtón bekopogva vártam, hogy kijöjjön valaki, miközben a kósza könnyeket próbáltam eltüntetni a diákok elöl. Hirtelen kinyílt az ajtó és hatalmas szerencsémre az ofő jött ki.
- Szia, Bernadett! Minden rendben?- nézet végig rajtam.
- Nem, tanár úr! Nem érzem valami jól.- hazudtam. Szerencsére az idegességemnek, felment a pumpa az agyamban és amikor az ofő rátette a homlokomra a kezét, úgy tünt, hogy lázas vagyok.
- Rendben. Értesitem anyukádat. Menj, szeddössze a cuccodat és menny haza. A portásnak meg én szólok, hogy elmész.
- Rendben. Köszönöm.- és elmentem. Még rá is játszottam, amig be nem csukodott az ajtó, mert utánna sprinteltem. Imátkoztam, hogy ne vegyenek észre Liliék. Nem akartam találkozni most egyikükkel sem. Haza akartam menni és kibőgni magam. A szekrényemben volt az összes cuccom, így egyenesen arra vettem az irányt. Letéptem a lakatot (persze képletesen) és pakolni kezdtem. Mikor már zártam vissza, Lili, Ádám és Ármin kétsegbe esett hangját hallottam, mire megcsörrent a telóm. Ó, hogy az a...!
Rohamtempóban vágtam be a szekrényajtót, a kulcsot a táskába és húztam össze a cipzárt. A telefonomból egyre csak a Fall out Boy-tól a ,,The Last Of The Real Ones" szól, mikor a barátaim bukkantak fel velem szemben. Ármin lihegett egyfojtában. Biztos körbefutotta az iskolát miattam. Ádám megnyugodotta nézett rám. Lili meg leállitotta a telefonján a hívást, mire az egész folyosó csöndbe borúlt. Én ahogy végignéztem rajtuk, elkezdtek folyni a könnyeim, mire követte a többi és elöttük elkeztem sírni. Láttam Ármin féltő és ijedt arcát. Én nem bírtam ott maradni. Elkezdtem rohanni, ahogy csak tudtam. A többiek a nevemet kiáltva rohantak utánnam. Én csak futottam és futottam, míg a portához vezető ajtót nyitottam.
- Bett! Ne, ne csináld! Ne menj el!- kiáltotta féltve Lili. A többit nem hallottam, mert akkor már csekkoltam magam a portásnál és már az utcán voltam.

Otthon az ágyamon fekve szétbőgött fejjel írlak naplócskám. Még mindig kisért Ármin tekintete, ahogy rámnéz. Azzal a meggbánt kifejezésével, ahogy végignézett, letudtam olvasni, hogy szarul érzi magát, hogy így közölte velem ezt, hogy kiborúltam a hír miatt, hogy értem feltúrta az iskolát, mert azt hitte elvesztem (ami mondjuk majdnem bekövetlezett) és hogy aggodott értem. Rettenetesen szar érzés kering bennem, amiért miattam ilyet kellett csinálniuk. Remélem beírast nem kapnak rohangálás, telefonozás, órák zavarásáért és késésért. Istenem... egy szörnyeteg vagyok! Mit tettem...