Kínos Pillanatok

Adrienette: Soul On Fire

Akarod tudni, milyen érzés az, mikor a lelked lángba borul? Mikor a szívedet zsugorodni érzed? Mikor egyik pillanatról a másikra egyszerűen mindened elkezd fájni? Forróságot érzel, mintha pokoli hőség emésztene belülről, minden egyes pillanatban, mikor meglátod Őt. Be meséled magadnak, hogy elfog múlni, hamarosan elillan az érzés, de valójában csak magadnak hazudsz ezzel, hisz minél inkább elrejted, elfojtod az érzéseidet, az annál inkább fel akar törni belőled, a felszínre akar kerülni, ki akar nyílni, virágozni akar még a legnagyobb viharban is, és bármennyire is próbálod, bármennyire is akarod, nem tudod megállítani.

Marinette is valahogy így érezheti most magát, eddig is imádta, rajongott a szőke hajúért, viszont az érzései csak az elmúlt pár napban kezdtek elviselhetetlenné válni. Olyan érzése van, mintha egy hatalmas kéz közre fogná a szívét és minden egyes pillanatban jól megszorítaná, mikor a fiú közelébe kerül, és ami a legrosszabb hogy képtelen megmagyarázni ezt az érzést, úgy érzi, hogy ez már több mint szerelem, olyan.... Mintha valami drogot használna, aminek természetesen csak az utóhatását érzi, és ez, minden egyes alkalommal csak még elviselhetetlenebbnek tűnik.

Amint belép az osztályterembe a kellemes illat ismét megcsapja az orrát, összeszorított fogakkal próbál a helyére sétálni, óvakodik a fiú jelenlététől, tűri a fájdalmat a mellkasában és csendben leül a helyére. Felforrósodott arccal borul az iskolatáskájára és kezét a szívére szorítja, ha ez így megy tovább, félő, hogy még egy percet sem fog tudni kibírni a fiú társaságában. Alya lágyan meglöki barátnője vállát.

- Kislány, minden rendben van veled? - kérdezi aggódva, ahogy próbál a kék hajú tekintetébe nézni. Marinette halvány mosolyt erőltet magára, majd megszólal.

-Persze Alya, csak a szokásos...-mondja, majd visszadől a táskájára és próbálja kiszorítani a külvilágot, valahogy elfeledni, hogy Adrien is a teremben van. Alya tanácstalanul megrázza a fejét, úgy van vele, ha Marinette el akarja mondani neki, akkor majd úgyis elfogja... nem? Pillanatokon belül Mrs. Bustier lép be a terembe és elkezdi a tanórát, aminek anyagáról Marinette-nek fogalma sincs. Az egész teste lángol, olyan, mintha lázas lenne, csak ez valahogy mégis rosszabb, a maró fájdalom pedig egyre csak erősödik, ahogy a szőke hajkoronát figyeli, ahogy a tincsek ide-oda libbenek, miközben a fiú arcát tanulmányozza. Észre sem veszi, hogy kicsengetnek az óráról, továbbra is a fiút figyeli, a csillogó zöld szemeket, a rózsaszín ajkak lassú mozgását, hangot nem hall, olyan mintha a külvilág megszűnt volna létezni. Az ereiben hihetetlen sebességgel zubog a vér, a fülében hallja a gyors tempót diktáló szíve dobogását, ahogy a szeme előtt kezd minden összemosódni, a szoba egyszeriben forogni kezd, ahogy hirtelen fel áll. A melegség teljesen szét árad benne, ahogy a fejéhez kap. A levegőt szaporábban veszi, ahogy szétnéz a teremben, a többiek aggódó arcát csak nagyon homályosan tudja kivenni, érzi, hogy az ájulás határán van. ki kell jutnia a teremből, a lehető legmesszebb kell kerülnie Adrien Agrsete-től, MOST. Meginogva lép el a támaszt nyújtó padtól, miközben az ajtóhoz veszi az irányt Alya hangja nagyon messzinek tűnik, mintha kilométerekkel arrébb kiabálna. Az ereje kezdi elhagyni, ám mintha egy áramütés érné a csuklóját, minden figyelme a kezére irányul, melyet az aggódó Adrien ragadott meg.

- Marinette, jól vagy?-kérdezi, ahogy továbbra is a lány kezét szorongatja, pillanatok alatt olyan érzést keltve a lányban, mintha valaki felforrósított piszkavassal fogná közre a kezét. Azonnal kirántja a kezét a fiú szorításából, majd öntudatlanul elkiáltja magát, ahogy a fájó csuklóját magához szorítja.

-NE ÉRJ HOZZÁM!-A teremben síri csend támad, ahogy mindenki a párosra szenteli minden figyelmét. Adrien megrökönyödve hőköl vissza, Marinette arcát pedig mintha forró láva folyam öntené el, miközben csak pár könnycsepp szökött ki a szeméből a fájdalom miatt. Nem bírja tovább a fejében lüktető fájdalmat, a zubogó vér érzetét, egyszerűen ez már túl sok, kirohan a teremből, beszalad a lánymosdóba és bezárkózik az egyik fülkébe. Kezeit a fülére szorítja, mintha azzal elűzhetné a doboló hangot, a fülke falának tántorodik, a lábai már nem bírják, apránként felmondják a szolgálatot. A lány lassan lecsúszik a hűvös csempére, térdeit felhúzza mellkasához és próbál nem gondolni a bentről áramló fájdalomra, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna a szíve a helyéről. Mintha egy apró mancs bökdösné a kézfejét, amely hideget áraszt magából, a kellemes érzéstől pár pillanat alatt lenyugszik, a szíve normál ütemben kezd újra dobogni, a mellkasa ismét szabályos ütemben emelkedik és süllyed. Marinette kimerülten nyújtja ki a lábait, miközben fejét a falnak támasztja.