Brad Simpson - A többi csak zaj...

31-Látogató

Reggel hatkor felkeltettek a nővérek, hogy az orvos megvizsgálhasson, de aztán hagytak visszaaludni, anélkül, hogy találkozhattam volna Braddel. Mivel a műtét, és a rengeteg gyógyszer kimerítette a testemet, csak délután kettő óra körül ébredtem fel. Ahogy lassan kitisztult elöttem a világ, elfogott egy szörnyű pánikszerű érzés. Láttam magam körül a kórházszobát, a csöveket, amik belőlem lógtak ki, és furcsa vegyszerszag érződött. Hirtelen annyira kellemetlenül éreztem magamat, forgott velem a világ, amiből  csak menekülni akartam volna. Aztán feloldódott ez a csomó a torkomban, és könnyek formájában tört elő. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni a takaróm alól, de végül egy ismerős érintés a csuklómon megállított. Brad állt mellettem aggódó arccal. Óvatosan visszafektetett, majd megfogta a kezem, és egészen az arcomhoz hajolt. Egyszerre elöntött a rengeteg emlék az előző éjszakáról.

- Már nincs semmi baj! -próbált vígasztalni, de csak még hevesebben dobogott a szívem.

- Elvetéltem, igaz? Így történt?

- Igen.

- De hát hogy eshettem teherbe? Fogamzásgátlót használtam hónapok óta.

- Azt mondta az orvos, hogy előfordul.

- Még óvszert is használtunk.

- Nem mindig.

- Mikor nem... -elhallgattam. Már eszembe jutott. Aznap, mikor elmondtam neki, mit tett velem a nevelőapám, kétszer is csináltuk nélküle.

Csak néztünk egymásra némán. Elgondolkodtam, máskor mennyire kínosnak tartottam volna, hogy ilyenről beszélünk, most viszont két felnőtt beszélgetett egy nagyon komoly dologról.

- Mi lett volna, ha nem vetélek el? -kérdeztem lesütött szemmel.

Láttam Brad szemében, hogy őt is alaposan felkavarta ez a gondolat. Talán még soha meg sem fordult a fejében, hogy egy nap neki is lehet gyereke.

- Most terhes lennél. -szorította meg a kezemet. -A mi közös gyerekünkkel. Tudom, hogy nagy kihívás lenne, de azért én örülnék.

- Komolyan? Megváltoztatná az egész életünket. Örökre összeláncolna minket is, úgy, ahogy semmi más nem tudna.

- És te nem akarod, hogy ilyen erős kötelék legyen köztünk?

- Micsoda? -rökönyödtem meg. -Dehogyis nem! Vagyis... -teljesen elpirultam.

Brad szerencsére elmosolyodott.

- Csak félsz egy ilyen komoly elköteleződéstől.

- Nem félek! Csak még nem állok rá készen. Még három évem hátra van az egyetemen, te pedig folyton úton vagy a zenekarral.

- Értelek. De azért egyszer el tudod képzelni, hogy saját családunk legyen?

Annyira a szívemhez ért ezzel a kérdéssel, annyira jól esett, hogy ilyesmi megfordul a fejében.

- Tudom, mennyire fontos neked a családod, és szeretném, ha én is megadhatnám neked, amit ők tudnak.

- Csak te tudod azt megadni. És még csak azt sem akarom, hogy bárki más megpróbálja, mert tudom, hogy nincs, akit annyira tudnék szeretni, mint téged.

- Nekem pedig egyszerűen te jelented az egész világot. Te vagy az egyetlen ember, aki mindig kitartott mellettem.

Brad már nyitotta volna a száját, hogy szóba hozza azt a két évet, amíg nem beszéltünk, de megelőztem.