Add át a tested! {JiKook ff} (Befejezett)

"Démonok nem léteznek"

Halihó 🖤
Köszönöm, hogy itt vagy ❤️ Jó olvasást!
~Jimin szemszöge~

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fázom. Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy hol voltam vagy mi történt, de úgy éreztem magam, mint egy rettenetes, rémálmokkal teli éjszaka után. Kimerült voltam és valamiféle fájó ürességet éreztem.

Borzalmas bűz terjengett, ami bekúszott az orromba és még a torkomat is kaparni kezdte. Beleköhögtem a számat takaró, hányásos rongyba, így megrándult a testem és belém nyilallt a kín. Ez nem az a fajta fájdalom volt, amit eddigi életem során éreztem. Ez valami borzasztó, lüktető, intenzív fájdalom volt, ami egyetlen apró mozdulat hatására végigszáguldott az ereimben, teljesen megbénítva ezzel engem. Olyan mértékű volt, hogy rémületemben teljesen lefagyott a testem, de a tudatom azonnal kitisztult, így minden eszembe jutott, amit művelt velem az a szörnyeteg; ennélfogva meg is bántam, hogy magamhoz tértem.

Elfogott a szégyen és az undor, aztán az önsajnálat is, amitől könny szökött sírástól bedagadt szemembe. Közben nem mertem megmozdulni, nehogy ismét felerősödjön a fájdalom. Amikor nem mozogtam, egy fokkal kevésbé volt elviselhetetlen.

Így feküdtem hát jó néhány percig, mozdulatlanul. Ahogy a kín alább hagyott és már csak a fogvacogtató hideg maradt, az éberségem is csökkent és legszívesebben elaludtam volna. Örökre.

Azon gondolkodtam, hogy semmi értelme tovább élnem. Olyan végérvényesnek éreztem ezt a gondolatot, mintha már félig halott lettem volna... Mintha attól, hogy erősen gondolok rá, beállhatna a halál. Már csak a szemem fájt a sok bőgéstől, de igyekeztem megerősíteni a lelkem és olyanokat mondtam magamnak, hogy "minek sírsz, senki nem fog megsajnálni... nem is hallhatják meg, mert be van kötve a szád, te kis hülye. Csak dögölj meg végre!"

Olyan mértékű önutálat még sose fogott el, mint akkor. Mindenemet megutáltam. Ahogy arra gondoltam, ami történt, Yoongi helyett magamat okoltam leginkább. Hiszen megakadályozhattam volna ezt az egészet, ha nem lettem volna ilyen szerencsétlen. Persze, hogy az ilyen gyengéket fogják először eltiporni. Ilyen az élet... az ilyen senkiknek meg kell halniuk.

Fojtogatott a bánat, ami átcsapott gyűlöletbe, majd ismét fájdalommá alakult bennem, így jegyet válthattam életem legrosszabb érzelmi hullámvasútjára. Olyan hirtelen váltakoztak a rossz érzések bennem, hogy hol a szomorúságtól remegett a szám és lábadt könnybe a szemem, hol a dühtől. Mindenkit hibáztatni kezdtem; az egész világot meggyűlöltem. Ez az a fajta gyűlölet volt, ami egyszerre szipolyozza ki az energiádat és tölt el valamiféle beteges erővel, miközben megmérgezi a lelked. Már nem érdekelt, hogy fázom, mert eszembe jutott, hogy talán szerencsém lesz és kihűl a testem. Persze nem akartam, hogy így, meztelenül és mocskosan találjanak meg, de élni sem akartam többé. Már nem vágytam semmire, csak egyetlen dologra: a halálra.

Nem tudom, mennyi idő után nyugodtam valamelyest meg, de egyszer csak eltűnt a mérgem, mintha elapadt volna a forrása. Csak a beletörődöttség maradt és ismét az a torkot szorongató, kongó üresség, ami szétárad a testben és valahogy kiszívja az emberből az élet utáni vágy szikráit. Már nem akartam semmit az élettől. Kész voltam meghalni.

Mégis, a testem valahogy ösztönözni akart, hogy keljek fel és csináljak valamit. A szervezetem nem volt kész a halálra, csak a lelkem akarta azt. Így hát elkezdett remegni a hidegtől. Pár percig tűrtem és csak hagytam, hogy rázkódjon, de aztán elegem lett belőle. Ahogy arra gondoltam, hogy hiába készültem fel a halálra és fogadtam el azt, még meghalni sem bírok, legördült egy könnycsepp. Miért is lepődtem meg... semmire se vagyok képes, meghalni miért tudtam volna?