Add át a tested! {JiKook ff} (Befejezett)

Jungkook, a főnyeremény

~Jimin szemszöge~

Csak döbbenten, tátott szájjal néztem rá, de ő cseppet sem zavartatta magát. Nyújtózkodott egy kicsit, mintha most kelt volna fel. Megjegyzem, enyhén szólva vonzó látványt nyújtott, ahogy csukott szemmel egyik, majd másik oldalra döntötte fejét, mert a művelet közben csak úgy dagadtak az erek a nyakán, illetve az izmok a mellkasán, mikor felemelte a kezét. Mintha futkostak volna az izmai a hasán és egész felsőtestén...

Hirtelen kipattant a szeme, egyenesen rám nézett és elégedetten elvigyorodott. Sose láttam még senkit így mosolyogni. Ha felütnénk az értelmező szótárt a "rosszfiús mosoly"-nál, az ő képének kéne ott virítania és senkinek se lenne szüksége több magyarázatra.

- Na, keressük meg azt a Yoongi gyereket - mondta féloldalas mosollyal, szemébe hulló tincsekkel. Furcsa gondolatom támadt: le akartam fényképezni őt, magam sem tudom, miért. Szinte sose használom a telefonom kameráját.

- Várj... - nyögtem habozva, mikor nagyjából magamhoz tértem a bambulásból - Máris? Úgy értem...

- Miért, mikor akarod elintézni? - kérdezte felvont szemöldökkel, enyhe flegmasággal, majd átkarolta a nyakam és közelről nézte arcom, amitől zavartan lesütöttem a szemem - Megkeressük, elintézzük, aztán foglalkozhatsz azzal, ami fontos. A feladatoddal.

- Mi-milyen feladat...? - kérdeztem elhalkuló hangon, mire megbökte a nyakam ott, ahol az imént csinált vele valamit. Ujja nyomán úgy felforrósodott a bőröm, hogy felszisszentem az égető bizsergéstől.

- Hát az, hogy szolgálj engem, kis butus - hajolt még lejjebb, hogy a szívinfarktust hozza rám. Ekkor már nem mertem felemelni a fejem, se levegőt venni a közelségétől - Alig várom, hogy csak egymással kelljen foglalkoznunk.

Ezután hirtelen rácsapott egy akkorát a seggemre, hogy szó szerint egy métert ugrottam tőle. Pár másodperc múlva eszembe jutott, ahogy Yoongi belerúgott majdnem ugyanoda. Szinte éreztem, mintha ismét átéltem volna.

Könny gyűlt a szemembe, ahogy visszaemlékeztem az egészre. Hiába próbáltam nem gondolni rá, egyszerűen nem ment. Még az alagsorban uralkodó szagot is éreztem és elkezdett kavarogni a gyomrom, annyira elkapott az undor az egésztől.

- Mi a baj? - kérdezte a démon mellém lépve, meglepően gyengéd hangon, amivel egy kicsit sikerült kizökkentenie abból az elmeállapotból. Nyeltem egyet, majd ránéztem mellkasára, onnan pedig le a földre, mert nem mertem a szemébe nézni.

- Semmi - válaszoltam azon erőlködve, nehogy legördüljön egy könnycsepp.

- Ha nem mondod el, máshogy kell megtudnom - ragadta meg az állam, hogy maga felé fordítsa fejem, mire ijedten néztem a szemébe. Az érintésétől és a félelemtől kicsordult az a könnycsepp, amit annyira bent akartam tartani.

- É-én... - nyögtem ki halkan, de ahogy erőlködtem, hogy kimondjam, képtelen voltam megállni, hogy ne sírjam el magam. Egyszerűen kirobbant belőlem és megállíthatatlanul folytak a könnyeim, miközben úgy éreztem, végképp megszakadt a szívem. Olyan mérhetetlenül keserves fájdalmat éreztem a mellkasomban, mint még soha életemben. A sírógörcstől alig bírtam levegőt venni és borzasztóan megfájdult a fejem, miközben égett a torkom.

Egyszer csak megéreztem két ölelő kart magam körül, amitől először megfeszültem, majd belebújtam az ölelésbe. Még soha nem esett jól senki érintése, de ez valahogy kellemes volt. Sosem öleltem vissza, ha megöleltek, de most óvatosan rátettem kezeimet az oldalára, vigyázva, hogy ne tapogassam nagyon, de még így is éreztem az izmait, ami kissé elvonta a figyelmem. Elkezdett ringatni és simogatni a fejem, amitől furcsán éreztem magam, de jól esett. Pár perc után kezdtem könnyebben venni a levegőt, de még mindig nagyon erős volt a szorongásom.