Add át a tested! {JiKook ff} (Befejezett)

Iskolai projekt

A rész itt-ott kissé undi és erőszakos jeleneteket tartalmaz.
Kiskorúaknak, gyenge idegzetűeknek nem ajánlom!
Az erőszakot nem támogatom. Ilyeneket senki se csinálhat senkivel semmilyen körülmények között.
Ezzel a résszel azt akartam megmutatni, mennyire szereti Jungkook Jimint és milyen messzire képes elmenni érte.

~Jimin szemszöge~

Elindulok, magam sem tudom, hova. Gyalog nagyon messze van a főváros és alig van vizem meg kajám, így halálra vagyok ítélve. Kéregetni nem akarok és lopni se, mert amilyen béna vagyok, még lebuknék... szóval nem tudom, hogy lesz.

Kiérek a városból és a főút mellett gyalogolok, miközben mellettem sorra húznak el a kocsik. Nem akarom elüttetni magam, így bent megyek, az árok mentén, de a kisebb-nagyobb gödrök miatt elég nehéz. Ráadásul a kocsik keltette zaj már most idegesít, pedig még közel sincs csúcsforgalom... Milyen jó is lenne, ha nem kéne gyalogolnom! De akármilyen csábító, nem merek stoppolni, mert nem biztonságos. Elég volt ennyi izgalom.

Kis idő múlva lehúzódik egy kocsi és megáll mellettem, mire én is megtorpanok. Már épp kezdem fontolgatni, hogy elfutok, hátha ez is bántani akar, mikor kiszól egy középkorú férfi a kocsiból:

- Merre mész, fiam?

Egy pillanatra megijedek, de aztán meglátom az inge nyakánál a kis fehér négyszöget, ami azt jelzi, hogy pap, ami miatt úgy érzem, megbízhatok benne.

- A fővárosba mennék... - válaszolok bátortalanul, mire int a fejével:

- Gyere, elviszlek!

Pár másodpercig csak álldogálok, de aztán rájövök, hogy tényleg semmi félnivalóm Isten emberétől. Igaz, átadtam a testem egy démonnak, de ezt ő nem tudja, Isten pedig elvileg mindent megbocsájt. Így hát beszállok a pap mellé.

- Köszönöm - nézek rá hálásan, mire elmosolyodik, de aztán leolvad a mosolya és megkérdezi:

- Mit történt a szemeddel?

- Öhm... behúztak nekem egyet - fogom rövidre, mire eltátja a száját - De nem akarok róla beszélni... ha nem nagy baj.

- De hát ki volt az? - kíváncsiskodik tovább, viszont amikor látja, hogy csak lehajtott fejjel ülök és nem fogok válaszolni, beindítja a kocsit - Na jó, nem kell róla beszélned.

- Köszönöm...

- Hogy hívnak? - jön az újabb kérdés, én meg pánikba esem és mivel kereshetnek, úgy döntök, jobb hazudni:

- ...Hyunwoo.

- Én meg Sanghun - mutatkozik be - Honnan jöttél? Nem sűrűn látni korodbélieket magányosan gyalogolni errefelé...

- Hát... - kezdem idegesen, mert elég szarul hazudok és időm se volt átgondolni, mit fogok mondani - Igazából nincs senkim, csak a nagymamám, de neki is nagyon kevés a pénze és nem akarom még nehezebbé tenni neki... szóval elbúcsúztam tőle. Elköltözöm Szöulba, ott talán kapok munkát.

Idegesen felé pillantok szemem sarkából, hogy vajon elhiszi-e, de nem látszik, hogy gyanakodna.

- A szüleiddel mi a helyzet?

- Meghaltak.

Valójában a szomszédok folyamatosan hallgatták a sikolyaimat, ahogy apám vert és egy nap értesítették a gyámügyet, akik a sérüléseimet látva el is vittek. Apám bántott és engem okolt érte, anyám meg a kisujját se mozdította, hogy megvédjen, így számomra végül is mindketten halottak. Ha nem ilyen szüleim lettek volna, talán most nem mosnám a kezem kényszeresen... Bár lehet, hogy ennek semmi köze ehhez.