Add át a tested! {JiKook ff} (Befejezett)

Móka és kacagás

~Jimin szemszöge~

- Megvesszük, Anyu?

- Majd megkapod a Jézuskától – válaszol a piros kabátot viselő nő, majd továbbhúzza a gyereket és én hiába nézek utánuk, hamar szem elől veszítem őket a vásár fogatagában. Bárcsak én is elmehettem volna a családommal nézelődni...bárcsak lehettek volna közös, meghitt karácsonyaink együtt!

Ha Jungkook itt lenne... vajon a kedvemért megünnepelné velem a karácsonyt? A pokolban sose lesz részem benne... ez az egyetlen lehetőségem, én mégis egyedül, szomorúan sétálgatok a sok embert közt. Vagy inkább rajtuk keresztül, hiszen a tömegben többször is átsétáltak a testemen anélkül, hogy bármit is észrevettek volna. Annyira sietnek, hogy mindent beszerezzenek az ünnepekre.

Leülök egy padra és felnézek az égre, ami olyan fehér, mintha kiradírozták volna. Most, hogy Jungkook és én külön vagyunk, volt egy elég időm átgondolni mindent és arra jutottam, hogy akárhogyan is bánt velem, nagyon hiányzik. Bármit megtennék, hogy vele lehessek. A karácsony se ér semmit, ha egyedül vagyok...

A vásárban hirtelen felcsendül az ünnep kötelező tartozéka, az All I Want For Christmas Is You. Akármilyen agyonjátszott dal is, most pont ideillik a szövege alapján, így igazán szíven üt. Egyszercsak feltűnik, hogy az időjárás-előrejelzés ellenére elkezdett szállingózni a hó. Elmosolyodom, hiszen így sokkal szebb lesz a karácsony... már tényleg csak Jungkook hiányzik.

Ekkor megérzek egy kezet a vállamon, így döbbenetemben elnyílnak ajkaim. Egy ember nem lát, így ez csak ő lehet... ez hihetetlen! Megtalált volna??

Széles mosollyal fordulok hátra, de csak egy pillanat erejéig láthatom a mögöttem állót, mert hatalmas ütést mér egyenesen az arcomba. Ez határozottan nem Jungkook.

A padra esem, de megpróbálok felkászálódni, amikoris újra lecsap a támadó; ezúttal a fejemre. Szédülni kezdek, mégis megpróbálom használni az erőm, hogy megrázzam árammal az illetőt, ám ismét tapasztalnom kell, ami már feltűnt a napokban párszor: az erőm az odalentihez képest pincsikutya fasza. Alig egy apró kisülés keletkezik; éppen csak egy kis szikra.

Felállok és hátrálni kezdek, egyenesen egy másik démon karjai közé, aki lefog. Olyan erős, hogy így szédelegve esélyem sincs kitörni a szorításból, így csak tehetetlenül nézem, ahogy az előbbi démon közelebb lép hozzám és vigyorogva hasbaüt. Ez is fáj, mint a rosseb, így automatikusan segítségért kiáltok.

- Hiába nyivákolsz, senkit se érdekelsz – mondja kárörvendőn az, amelyik megütött - Na, menjünk, mert már várnak!

- Kicsoda? – kérdezem azon küzdve, hogy éber maradjak a fájdalom ellenére. Hogy tud ez ekkorát ütni...? Kurvára szédülök... - Mit akartok tőlem??

- Majd megtudod – zárja rövidre a hátam mögött álló, a másik meg ismét fejbevág, így tehetetlenül összecsuklom. Az emberek simán átsétálnak rajtunk... tényleg nem érdeklek senkit. Ezek elvisznek egy sikátorba és meg fognak gyilkolni, én pedig soha többé nem látom Jungkookot.

A földre esem, mert elenged a mögöttem lévő, de aztán felvesz a hátára és elindulnak velem valahova. Tehetetlenül lógnak lefelé kezeim, fájós fejem meg neki-nekiütődik a hátának, miközben csak nézem az egyre havasabb földet. Miért szédülök ennyire...? Teljesen elszoktam a gyengeségtől, mivel odalent nem vagyok ilyen rohadt sebezhető. Szánalmas vagyok... talán meg is érdemlem, amit kapok tőlük. Hiszen elszöktem Jungkooktól, aki csak meg akartam engem védeni. Ha hallgatok rá, most nem ölnének meg.

Így viszont nekem tutira végem.

Mikor jobban érzem magam, elkezdek azon gondolkodni, hogyan is szökhetnék meg, de olyan szorosan fognak, hogy a megfelelő alkalomra kell várnom. Ha kitalálnám, hogyan válhatok láthatóvá... de nem jó; akkor is csak azt látnák az emberek, hogy lebegek, ami nem válna előnyömre.