2. Gyilkos (Befejezett)

12. Fejezet

Miután haza értünk kivettem táskáimat az autóból, és elindultam felfelé. Nem néztem körbe, csak egyenesen mentem felfele. Nem akartam, hogy a szüleim meglássanak csurom véresen. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, mert jól voltam. Most hosszú idő után, ismét igazán jól éreztem magam. Halkan fütyülgettem amikor Dommal a szobáink ajtajához értünk.
Dominic sokkal zaklatottabb volt, mint én. Kicsit én is az voltam, de én nem a démon miatt, hanem, mert találkoztam Nikolaial, és tudtam, hogy jól döntöttem akkor, amikor elküldtem.
-Biztosan jól vagy? – kérdezte a bátyám még mielőtt becsukta az ajtót.
- Igen. Csak veszek egy forró fürdőt, és még ennél is jobban leszek. – azzal bementem a szobámba. Becsuktam az ajtót, és a biztonság kedvéért magamra is zártam.
A táskáimat ledobtam a földre, majd nagy levegőt vettem. Megtaláltam azt a dolgot az életembe, ami boldoggá tesz. Ha démonokat ölök, akkor minden jó. Be kell szereznem pár kardot, és elő kell keresnem az íjamat és a nyilaimat. Mert megtaláltam a hivatásom. Démon vadász leszek.
Mosollyal az arcomon fordultam meg, de amikor megláttam, hogy ki van még rajtam kívül a szobámba lefagyott az arcomról a mosoly.
Nikolai a szobám közepén állt, és oldalra fordított fejjel márt végig. Úgy, mint régen.
-Nem megmondtam, hogy tűnj el? – törtem meg a csendet.
- Jól vagy? – kérdezett vissza.
- Ne csinálj úgy, mintha érdekelne, hogy mi van velem.
- Pedig érdekel, ezért vagyok itt. Angyalka, ma megöltél valakit.
A becenév hallatán, a szívem, nagyot dobbant, de nem törődtem vele.
-A: a jogot, hogy angyalkának hívj elvesztetted, akkor amikor elhagytál. Egy egyszerű Destiny is megteszi. Vagy tudod mit? Már az se érdekel, ha Jordannek hívsz, csak ne mond, hogy angyalka. B: az a valaki egy démon volt. Egész nap követett, és miután biztos lett abban, hogy én Destiny de LaFayette vagyok, meg akart ölni. Még szép, hogy végeztem vele. Az én életem többet ér az övénél.
- Megijesztett az, amit láttam, és az is, amit mondtál.
- Megijesztett az, hogy harcoltam magamért? Az, hogy nem kellett várnom valakire, hogy megmentsen?
- Az ijesztett meg, hogy hidegvérrel gyilkoltad meg. A szavaid ijesztettek meg, mert tudom, hogy komolyan gondoltad. Megijeszt az, hogy látom azt, hogy valami történik veled, és ez kihat a lelkedre. – suttogta.
- Mint mondtam, az én életem többet ér az övénél. És megnyugodhatsz, a lelkemmel nincs semmi baj. Sőt! Most van a legjobb állapotban, mert tudom, hogy mit akarok csinálni. – hanyagul vállat vontam. – De nem fogok neked magyarázkodni. Megkaptad a válaszod, most már tényleg eltűnhetnél innen. Megígérted, hogy többé nem bukkansz fel az életembe. Akkor kérlek, tartsd magad az ígéreteidhez.
- Ne viselkedj így velem.
Láttam az arcán, hogy szenved. Nem baj, megérdemli. Én is szenvedtem, nem is keveset. Most ő jön.
-Nincs jogod parancsolgatni nekem. Te jöttél be hívatlanul az én házamba. Te bukkantál fel újra az életembe, de mint láthattad meg tudom magam védeni. Nincs rád szükségem és ezt komolyan is gondolom. Elmentél? Oké. Szenvedtem? Piszkosul. De már nem érdekel, hogy mit miért tettél. Egyszerűen, ha rád nézek, már nem érzek semmit, úgy hogy a soha viszont nem látásra Nikolai.
Hátat fordított nekem. Azt hittem, hogy eltűnik, de nem így lett.
-Aggódtam érted. Minden egyes nap aggódtam miattad. Soha, egy démont se engedtem a közeledbe, de ez mégis elért hozzád valahogy. Azt hittem, hogy ezzel védelek, de rá kellett jönnöm, hogy egy nagy marha voltam, amikor elmentem. Csak melletted kellett volna maradnom, együtt szembe tudtunk volna szállni bárkivel, csak szeretnem kellett volna, de elmentem. Megbántam. Minden egyes nap megbántam, hogy magadra hagytalak, és minden nap vissza akartam magam könyörögni hozzád, el akartam mondani, hogy őszintén sajnálom, de nem volt hozzá bátorságom.
- Hűha. – mondtam. – A nagy és rettenthetetlen Nikolai Zharkov bocsánatot kér. De tudod mit? Feldughatod magadnak a bocsánatodat. Szenvedtem miattad, de meg tanultam élni nélküled. Mondhatsz bármit, már nem érdekel. Nincs rád szükségem, megölök bárkit, aki bántani akar. Már nem az a gyámoltalan kis lány vagyok.
- Soha nem voltál gyámoltalan. Csak azt hittem, hogy így jobb lesz, de ez csak rosszabb.
- Hinni és tudni valamit, nem ugyan az, de már mit sem számít. A múlt az múlt. Ami történt megtörtént. Változtatni nem lehet rajta, de tudod mit? Nem is akarom, hogy másképp legyen. A szívemen keletkezett sebek mindig emlékeztetni fogna arra, hogy mit tettél velem. Mindig emlékezni fogok arra, hogy eldobtál. Ezért nem érdekel a sajnálatod. Ezért nem tudok soha megbocsátani. Hagytad, hogy megnyíljak előtted. Voltál olyan rohadék, hogy miután beléd szerettem magadhoz öleltél, és miután nehezebb lett a helyzet eltaszítottál magadtól. Kösz, többet nem kérek belőled. Nem kellesz se védelmezőnek, se férfinak. Jobb is így. Így legalább nem kötődöm hozzád. Már nem szeretlek. Egykor ez máshogy volt. Kimondhatatlanul szerelmes voltam beléd, de úgy, mint az idő, ez is elmúlt. Mint mondtam, ha rád nézek, nem érzek semmit. Soha többé nem foglak magamhoz közel engedni, mert Nikolai Zharkov neve az én világomban összefonódott a fájdalommal, és szerintem ennél én többet érek.
- Mindennél többet érsz. – mondta. – És csak, hogy tudd maradni, fogok. Van időm várni rád.
- Felesleges várnod. Soha többé nem tudlak szeretni téged.
Nikolai hirtelen előttem termett. Megfogta az arcomat és a szemeimbe nézett.
-Ezt se érzed?
- De igen. Érzem, hogy egy olyan ember simogat, aki nem rég a legnagyobb pofont adta nekem. De ennyi. Az érintésed már nem mozgat meg bennem semmit.
Ekkor magához húzott. Erősen ölelt, mintha az élete múlna rajta.
-Ezt se érzed?
- Nem. Ez már nem jelent nekem semmit. Bármelyik másik férfi meg tud így ölelni, talán még több érzelmet vált ki belőlem, egy idegen ölelése, mit a tiéd.
Elengedett és hátrált egy lépést.
-Mi történt veled?
-Csak egy szemét ezernyi apró darabra törte a szívem. – mondtam hanyagul.
- Mond a szemembe, hogy már nem szeretsz.
Mélyen a szemeibe néztem.
-Az égvilágon semmit sem érzek irántad. – halványan elmosolyodtam. – Nem vagyok beléd szerelmes Nikolai. Már nem szeretlek.
Nagy levegőt vett.
-Remélem elég világos voltam. Most pedig menj el, és soha többé ne gyere vissza!
Ismét elindult, de hirtelen felém fordult.
-Mi van már megint? – néztem rá.
- Egyetlen egy kérdésemre válaszolj még és aztán elmegyek. Nálad hagytam valamit. Vigyáztál rá?
Úgy tettem, mint aki nem érti.
-Mi van? – kérdeztem.
- Nálad hagytam a szívem. Vigyáztál rá?
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy erre a kérdésre mit kellene felelnem. Hazudjak? Mondjam meg az igazat? Ezt a hülye kérdést miért kellett még feltennie? De ahogy tovább gondoltam erre a kérdésre, rá kellett jönnöm, hogy már ez se jelent semmit. Tényleg nem szerettem már, és ahogy ezt magamban is kimondtam úgy éreztem mintha a szívemről egy hatalmas ólom darab esett volna le. De végül megmondtam neki az igazat, mert amit én ígérek azt tényleg be is tartom. Azt mondta, hogy vigyázzak a szívére, és én igenis vigyáztam rá.
Behunytam a szemeimet.
-Az életemnél is jobban vigyáztam rá. – suttogtam halkan.
- Akkor van még remény a megbocsátásra. – mondta.
- Azt hiszel, amit akarsz, csak tűnj el az életemből. Kezdheted azzal, hogy eltakarodsz a házamból. Szeretnék fürdeni. Vagy tudod mit? Az se érdekel, ha maradsz. Nyugodtan ki is verheted meztelen testem láttán a farkad, nem izgat. Csak utána takaríts fel magad után.
Ezzel hátat fordítottam neki, és vetkőzni kezdtem.
Mire megfordultam, Nik már nem volt sehol. Hála az égnek. Végre elment.