2. Gyilkos (Befejezett)

30. Fejezet (Destiny)

Mire visszafordultam Ethan már nem volt sehol. Biztosan Nikhez ment.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire halk kopogást hallottam az ajtómon.
-Angyalka. – hallottam meg Nik hangját. – Beengedsz?
Az ajtóhoz sétáltam és ráfektettem a kezem. Tudtam, hogy kint van, hogy jól van, de nem engedhettem be, nem tudtam a szemeibe nézni.
-Angyalka, beszélnünk kell.
- Menj el, Nikolai. – mondtam halkan.
- Sajnálom, hogy bántottalak...
- Ne merj bocsánatot kérni! – csattantam fel.
- Angyalka..
- Hallottalak titeket. – vallottam be. – Hallottam, hogy mit tettem.
- Destiny, kérlek engedj be, nem egy ajtónak akarok beszélni.
- Nem lehet.
- Az Istenekre! – csattant fel. – Ne légy makacs! Ne zárj, ki az életedből!
Csend.
-Egy percet kapsz, ha nem nyitod ki, akkor betöröm!
Tudtam, hogy ez nem csak üres fenyegetőzés, még így is képes lenne rá.
Nagyot sóhajtottam és megtettem. Kinyitottam az ajtót.
Ott állt előttem életem szerelme, teljes pompájában, 100%-ig emberként. Nem volt más, nem tűnt másnak, de tudtam, hogy elveszítette a lelke egyik darabját.
Niko felém lépett, de én hátráltam.
-Nem akartam, hogy így tudd meg. – mondta.
- Én pedig nem akartam ezt tenni. – mondtam halkan. – Én csak jót akartam, azt szerettem volna, ha minden rendben lett volna veled. Fél démonként akartalak újra, Nikolai.
- Szóval a démont szeretted bennem. – viccelődött.
Szipogni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam nőies, de nem tehettem mást. Ha kifolyt volna a taknyom, az végképp nem lett volna nőies.
-Nem vicces, Niko.
- Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem a te hibád angyalka. Egyikünk se tudta, hogy ez lesz a vége, de vagy ez vagy a halál. Soha nem akartam démon lenni, én nem olyan vagyok, mint azok a mocskok. Megtörtént, és igen, én is sajnálom. – nyögtem egyet. – De csak azért, sajnálom, mert így nem tudok úgy harcolni, mert így sebezhető lettem, de ennyi. Ember lettem, oké. Fura dolog, hogy lépcsőznöm kell, hogy lihegek két emelet után, fura, hogy sokkal több ételre van szükségem, mint fél démonként, vagy, hogy többet járok wc-re, de meg fogom szokni ezt, mert te velem leszel. Együtt fogunk megöregedni Destiny, és ezt egyáltalán nem bánom.
-Én vagyok a Végzet. A boldogan éltek, míg meg nem haltak dolog ki van zárva. Nincs rá esélyünk.
- Egyszerre, csak egy dolog, rendben? Majd kitalálunk valamit arra is. Igen, te vagy Végzet, és angyal is vagy, de majd megoldjuk, mert nem fogom hagyni, hogy feláldozd magad, rendben?
Bólintottam egyet.
-Minden, amit szerettél magadban, az a démonságod volt. – suttogtam.
Ekkor Nik átszelte a köztünk lévő távolságot. Két oldalról megfogta az arcomat, így kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
-Minden, amit szeretek magamban, az te vagy. Bármi nélkül képes lennék élni, ha tudom, hogy te velem leszel, mert te vagy a mindenem. Verd ki a fejedből, hogy elvettél tőlem valamit. Igen, mint említettem fura lesz emberként, az is rossz lesz, hogy nem harcolhatok, vagy ha igen, akkor nagyon vigyáznom kell, de most már tartozom valahova, érted? Egész létezésem során tartozni akartam valahova, és te ezt megadtad nekem. Hálás vagyok érte, angyalka.
- Nem érdemellek meg. – suttogtam a könnyeimen keresztül.
- Én nem érdemellek meg téged, de megkaptalak, és mindennél többre tartalak. Tökéletesen illesz hozzám, Destiny. A kezed pont az én kezembe illik, a tested pont az én testemhez, a szíved minden apró része, pontosan illik az én szívemhez. Egész létezésem során rád vártam, vártam a fényt az életembe, és megkaptam. Az életem előtted sivár volt, nem is nevezhető életnek. Olyan, mintha 320 évet éltem volna élet nélkül, megmentettél engem. Nem érdekel, hogy ember vagyok, addig, nem amíg szerethetlek. És nagyon-nagyon hosszú ideig akarlak szeretni. Veled akarok megöregedni, olyan életet akarok kettőnknek, amiről majd sok év múlva boldogan mesélhetünk, majd a gyerekeinknek és az unokáinknak is, érted?
Bólintottam.
-Egyszer régen azt mondtad, hogy nem számít, mi vagyok. Angyal, vámpír, démon vagy ember, ezt most is így gondolod?
-Természetesen! – feleltem.
-Helyes! – mondta, majd kicsit távolabb lépett tőlem. – Évszázadokig éltem nélküled, most évtizedeket akarok élni veled. Csak veled. Végig akarom nézni, azt amikor szomorú vagy, amikor boldog vagy. Látni akarom majd, ahogy kihordod a gyerekeinket, mert biztos vagyok abban, hogy te leszel a legszebb kis mama a Földön. Tudom. hogy egy élet iszonyúan kevés lesz veled, de hiszem, hogy a következő életeinkben is egymásra fogunk találni, mert én nem létezhetek nélküled. Szeretnék neked adni valamit.
Kérdőn néztem rá.
Nik nagy levegőt vett, és letérdelt elém. Az ereimben megfagyott a vér.
-Az anyukámtól nem sok minden maradt meg, de van két dolog, ami az övé volt, és én szeretném neked adni. Az egyik dolog ez a gyűrű. – nyitotta ki a tenyerét. A jobb tenyerén egy aranyból készült gyűrű pihent. Egyszerű arany karika volt, egy közepes méretű simára csiszolt rubinttal a tetején. Csodálatos volt. – A másik pedig a nevem. – lefagytam. – Mindig tudtad, hogy hatalmas emberség lakozik bennem, hittél benne még akkor is, amikor én nem. Igazad volt. Vágytam a szeretetre, vágytam az emberi dolgokra, mindenre vágyom, amit te tudsz nyújtani. – bele nézett a szemeimbe. – Destiny Jordan Margaret Gwendollyn de LaFayette grófnő, megtisztelnél azzal, hogy életed minden pillanatát velem töltöd? Hozzám jössz feleségül?
Itt telt be a pohár. A sírástól hangosan csuklani kezdtem.
-Zűrös vagyok. – nyüszítettem.
- Azt hiszem, hogy meg tudok vele birkózni.
- Elvettem a démonságod.
- Megadtad a helyem a Világban. – felelte.
- Nem tudok főzni. - soroltam tovább a kifogásaimat.
- De profin tudsz ételt rendelni. - mosolygott boldogan.
Térdre rogytam pont vele szemben, majd hevesen megcsókoltam.
-Ez egy igen? – nézett rám csillogó szemekkel.
- Igen! – mondtam határozottan. – Minden vágyam, hogy a feleséged legyek, Nikolai Zharkov!
Nik az ujjamra húzta a gyűrűt. Halványan elmosolyodtam könnyei láttán.
-Egy élet veled nagyon kevés lesz. – jegyezte meg.
- Vagy túl hosszú. – nevettem.
Nik csak ingatni kezdte a fejét, majd magára rántott és hosszan megcsókolt.