2. Gyilkos (Befejezett)

29. Fejezet (Destiny/Nikolai)

Miután visszamentem a szobámba megfürödtem. Lemostam magamról a vért, a koszt és a könnyeimet. Hajamat csapzott kontyba kötöttem a fejem tetejére, arcom nyúzott volt, egy rövidnadrágot és Dom egyik pólóját vettem fel. Mikor melltartóban megnéztem magam a tükörben újabb hegeket vettem magamon észre. Nagyot sóhajtottam és kimentem a fürdőből.
Csak ültem az ágyam szélén, és sírtam. A szobám ajtaja zárva volt, tehát nem jöhetett be senki. Legalábbis ember nem. Amikor kimondtam magamban az ember szót nagyot nyögtem. Emberré tettem Niket. Elvettem tőle mindent, amit szeretett magában.
Nagy meglepetésemre Ethan jelent meg a szobámban.
-Miért itatod az egereket, rózsám? – kérdezte egyből.
- Találkoztál már Nikkel? – kérdeztem.
- Nem. – felelte. – Baj van? Történt vele valami?
- Én történtem vele. – suttogtam halkan.
- Nem értelek.
- Killian ma felhívott, nem szóltam Niknek, egyedül mentem el. Majdnem megölt, amikor megjelent Nik. Aztán olyan gyorsan történt minden. Niknek beadott valamit, én pedig megfogtam a kardot, és megöltem Killiant. Aztán kiderült, hogy egy olyan szert adott be neki, amitől teljesen démon lesz. Nik azt mondta, hogy meneküljek, de nem hagyhattam ennyiben, lelkiismeret furdalása van, mert bántott engem érted, inkább haltam volna meg, de Niko inni kezdte a vérem.. – a síró görcstől nem tudtam tovább folytatni.
- Milyen kardot fogtál meg? – kérdezte komoran Ethan.
- Margaret de LaFayette kardját. – mondtam.
- Te vagy Végzet. – suttogta halkan Ethan.
- Borzalmas dolgot tettem. – mondtam halkan.
- Semmi rosszat nem tettél. – nyugtatott Ethan. – Nikolainak nem jelentett semmit Killian.
- Nem érdekel Killian. – nyögtem. – Itt tértem magamhoz. Kihallgattam a bátyaink beszélgetését. Igen, én vagyok Végzet, és igen, tényleg angyal vagyok, vannak szárnyaim. – megráztam a fejem. – Elvettem tőle, Ethan, elvettem tőle a legfontosabb dolgot.
- Hol van a bátyám? – kérdezte komolyan Ethan. – Destiny, beszélnem kell vele. Elveszítettem a fonalat, miért is nincs veled?
- Bezártam az ajtót.
- Egy fél démonnak ez nem akadály.
- Ez a baj. – nyögtem. – Nik már nem fél démon.
- Sikerült Killiannek? – döbbent meg Ethan. – Démonná tette?
Hevesen rázni kezdtem a fejem.
-Rózsám, akkor kérlek, magyarázd el, hogy mi történt, mert kezdek ideges lenni.
- Ember lett! – kiabáltam. – A kibaszott vérem emberré tette. Elvettem tőle a démonságát.
Ethan döbbenten leült a fotelomba.
-Ez.. – suttogta. – Nagyon nehezen lehet valaki ember, egy rituáléval. Ez így lehetetlen.
- Ezek szerint nem az! Hallottam őket. Nik maga mondta, hogy ember lett. Hogy nézzek ezek után a szemeibe, Ethan? Hogy legyek vele? Megfosztottam őt az egyik felétől.
- Szerintem beszélned kellene vele.
- Szerintem meg el kellene őt vinned innen. Nem maradhat velem. Nem lehetünk együtt.
- Szerintem ezt Niknek kellene eldöntenie.
- Én már döntöttem. – mondtam csendesen, majd hátat fordítottam Ethannek és újra átadtam magam a fájdalomnak.
.............................................................................

Dominic magamra hagyott a szobájában, azt mondta nyugodtan maradjak amíg szeretnék. Amikor feljöttem az emeleten kicsit lihegtem. Nem szoktam. Fura volt.
Mióta itt vagyunk legalább ötször mentem el wc-re. Napjában kb kétszer szoktam.
Amikor megvágtam a tenyerem egy késssel, erős  fájdalom járta át a testem, és bekellett kötni. Még most is vérzik. Még mindig fáj.
Még jó, hogy kocsival mentem Destiny után. Így tudtam visszahozni magunkat, mert már nem tudtam villantani. Ember lettem. Minden démonság nélkül.
Ezt a démonok nem tudhatják meg. Sok ellenségem van. Ha megtudják ezt, akkor célpont leszek, és mivel gyenge vagyok, nem tudnám megvédeni magam.
-Testvér? - hallottam meg az ajtóból. Oda pillantottam. Ethan állt ott.
Sírni támadt volna kedvem. A nagy Nikolai Zharkov alig tudja visszatartani a könnyeit.
Szánalmas.
-Vége van. - fordultam teljes testtel felé.
-Nem lehet igaz. - rázta a fejét Ethan. -Lehetetlen.
-Úgy tűnik Destiny vérével mégis lehetséges.
- Milyen érzés?
-Éhes vagyok. - nyögtem ki.- Kibaszottúl éhes vagyok, minden egyes percben. Fáradt vagyok. Minden bajom van Ethan. - megráztam a fejem. - Igazából pedig semmi bajom, csak hát ember lettem, és ez üt ki rajtam így. - démonként nem volt szükségünk túl sok emberi táplálékra, napokig ébren tudtunk lenni, csak megszokásból ettünk és aludtunk. - Viszont, úgy érzem, hogy megnyugodtam. 320 évig nem tartoztam sehova, most pedig egyenlő vagyok az emberekkel. És inkább vagyok ember, mint teljesen démon.
-Destiny mondta mi történt.
- Magához tért? - indultam el az ajtó fele.
-Haver, azt hiszem, hogy nem akar látni. - vallotta be. - Tudja. Magát hibáztatja, elakar lökni magától.
-Nem. - ráztam a fejem. - Nem fogjuk ugyan azt játszani megint.
- Azt mondta, hogy nem tud a szemedbe nézni, mivel elvette tőled az egyetlen dolgot amit szerettél magadban.
- Ez hülyeség! Kurvára fura embernek lenni, de megfogom szokni. Végre tartozom valahova. Igen, először sírni tudtam volna, mivel világ életemben félvér voltam, de mostmár inkább hasonlítok arra a fiatal emberre, akire anyám büszke lenne. És nekem ez fontos. Nagyon fontos.
- Az anyukád bárhogy büszke lenne rád, Nikey. - mondta halkan Ethan.
Ethan soha nem mesélt élete első 10 évéről. Soha nem beszélt az anyjáról, de mindig mesélnem kellett neki az én anyukámról.
- Szeretett volna téged. - néztem rá. Tudom, hogy eltértünk a lényegtől, de azt akartam, hogy ezt tudja. - Én voltam az angyal arcú kisfia, te pedig lehettél volna a kis szőke hercege. Mindig azt mondta, hogy szeretett volna több gyereket is, de nem halandó gyereket. Te lettél volna a második gyerek, akire mindig annyira vágyott.
- De mégse lettem volna a gyereke. - Ethan szemében fájdalom csillant.
- A család nem a véren múlik. - néztem rá.
- Mindig kiváncsi voltam arra, hogy milyen érzés amikor szeret az anyád. Soha nem tapasztaltam meg. De itt voltál nekem te.
- És itt is leszek, örökké.
- Nem. - rázta a fejét. - Ember vagy. Megfogsz halni.
Nyeltem egyet. Erre nem is gondoltam. Viszont ott a másik része a dolognak. Ha valahogy sikerülne bezárni a Poklot, Destiny áldozata nélkül, akkor Ethan is Pokolra kerülne, és ezt nem fogom engedni. Az öcsém nem fog a Pokolban rohadni, mert nem ezt érdemli.
- Egész életemben te jelentetted a biztos pontot. - bele nézett a szemeimbe. Az ő átható kék tekintetét könnyek mardosták. A felnőtt Ethant még soha nem láttam sírni. - Nem veszíthetlek el. - mondta kétségbe esetten. - A bátyám vagy, és szükségem van rád.
Közelebb mentem hozzá és a vállára tettem a kezem.
- Soha nem fogsz elveszíteni, Ethan. - néztem a szemeibe. - Miattad a Pokol bugyraiból is visszatérnék valahogy. Ha az kellene esküt tennék Lucifernek, tegyen démonná, az se érdekelne, de akkor se hagynálak egyedül.
Erősen magamhoz öleltem őt.
- Szeretlek, kis testvér. - ritkán mondom ezt neki, de biztos vagyok abban, hogy tudja ez így van.
Ethan belém kapaszkodott. Felnőtt férfi volt, de úgy kapaszkodott belém, mint amikor még kis gyermek volt.
- Nincs is szükségem anyára. - suttogta halkan Ethan. - Hiszen itt vagy nekem te.
- És itt is leszek Ethan, itt is leszek.
Ethan nem mondott mást, csak erősen kapaszkodott belém, és csendben sírt a vállamon.