2. Gyilkos (Befejezett)

13. Fejezet

Másnap délelőtt elő kerestem a pisztolyomat. Még anno apa vette, amikor megtanított mind a hármunkat lőni. Azt mondta, hogy vigyázzunk vele, de legyen nálunk, amolyan biztos, ami biztos alapon. Elő kerestem az íjamat és a nyilaimat is, és az egyik fegyver üzletben beszereztem egy kardot. Nem kellett hozzá semmi más, csak pénz.
A kard gyönyörű volt. Nehezebb volt, mint a párbajtőr, de könnyebb, mint a démonok kardja. A markolatán két kígyó tekeredett egymásba, és a szemük valami ragyogó zöld kőből volt. Ez volt a legszebb kard, ez kellett nekem. Már teljesen fel voltam öltözve. Vettem farmer nadrágot, és két pár bakancsot. Az egyik farmert viseltem, fekete bakanccsal, fekete pántos felsővel és az egyik bőrdzsekimmel.
Már csak egy dolog maradt hátra.
Tárcsáztam Ashleyt, ő azonnal felvette.
Elővettem a színésznő hangomat.
-Ash. – zokogtam.
- Hallottam mi volt tegnap este. Destiny, jól vagy?
- Nem. – sírtam. – Én tegnap végeztem egy démonnal, és félek.
- Beszámolt róla Nikolai. Elmondott mindent, és fél téged. Azt mondta, hogy valami történt veled.
- Csak nem akartam, hogy gyengének lássanak. – hazudtam. – Csak erősnek akartam látszani, de nem ment. Gyenge vagyok Ash. Nem bírom elviselni ezt. Csúnya dolgokat mondtam Niknek, és tudom, hogy bántottam, de muszáj volt.
- Nagyon maga alatt van. Azt mondja, hogy igaznak tűntek a szavaid. – a hangja gyanakvó volt.
- Tudod, hogy remek színésznő vagyok. – a legjobb. Mert ezt is el fogod hinni. – Csak meg kellett tennem. Nagyon fáj őt újra látnom, és minden porcikám vele akar lenni, de nem tudom neki megbocsátani, hogy magara hagyott. Annyira emlékeztetet ez az eset Jordanre, annyira fáj megint, én csak azt akarom, hogy távol legyen tőlem. Mert ha látom, akkor fáj, és nem akarok többé fájdalmat érezni.
Ez igaz is volt. Nem akartam fájdalmat érezni, de már nem is éreztem. Nem éreztem az égvilágon semmit.
-Tudom. – mondta megkönnyebbülve. Szóval bevette. Milyen naiv. – Mondta, hogy marad. Ő csak veled akar lenni újra, és hátha egy kis idő múlva megint meg tudsz majd benne bízni.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy kiben bízhatnék. Azt mondta, hogy vigyáz rám, hogy nem engedi a démonokat a közelembe, de mégis megtörtént. Akivel tegnap végeztem bántotta a bátyámat, nem tehettem mást. Muszáj volt őt megvédenem.
- Tisztában vagyok vele.
- Csak félek, hogy többen vannak. Félek, hogy újra eljut hozzám egy. Félek, hogy bántani fogja Dominicot, és félek, hogy majd nem tudok tenni ellene semmit.
- Nikolai mindent ellenőrzött reggel. A közeletekben egy démon sincs.
Csend.
-De van valami ugye? Mert hallom a hangodon.
- Nikolai talált egy démonokkal teli házat. Talán négyen, öten vannak és készülnek valamire. Ma este elmennek oda Ethannel és végeznek mindenkivel, ne aggódj, nem fognak rád találni. Estére halottak lesznek.
- Messze vannak innen? – kérdeztem kétségbe esve.
- Talán 40 mérföldre. Valami elhagyatott tanyán vannak, valami erdőbe. Nik nem mondott róluk túl sokat, ennyit tudok csak.
- Akkor megnyugodtam. – mondtam. Már szinte majdnem mosolyogtam, de meg kellett őriznem a látszatott.
- Nincs is mitől tartanod.
- Köszönöm! – mondtam. – Most le kell raknom, mert dolgom van.
- Oké! Vigyázz azért magadra, és szeretlek!
Nyeltem egyet.
-Én is! – nehéz volt kimondanom ezt a két szót, de miután kimondtam letettem a telefont és elővettem egy térképet.

.............................................................................

Hamar rátaláltam a tanyára, nem volt nehéz. 40 mérföldes körzetben, ez volt az egyetlen tanya, ami nem volt lakott.
A kocsimat a földút mellett hagytam, és elindultam a ház felé. Parókát és kontaktlencséket viseltem, hogy ne ismerjenek fel.
Volt egy tervem, és hinnem kellett benne, hogy sikerülni fog.
Az ajtó előtt nagy levegőt vettem, és bekopogtattam.
Egy idősebb démon nyitotta ki az ajtót, végig mért, majd elmosolyodott.
-Elnézést a zavarásért. – kezdtem. – De az autóm lerobbant az út mellett és nincs térerő. Elindultam hátha találok valahol egy lakott házat, és tudok segítséget kérni. Nem tudom, hogy mi történhetett az autómmal, de szeretnék segítséget kérni.
- Nyugodjon meg. – mondta az öreg. – Danny, Meg. – kiabált be.
A két démon ott is termett az ajtóban. Egymás kezét fogták és rám szegezték tekintetüket.
-Kérlek, segítsetek a hölgynek. Lerobbant az autója.
Ők nem mondtak semmit, csak elindultak utánam. Az autómhoz érve már a nő eltűnt, csak a férfi maradt.
-Veszélyes erre egy ilyen fiatal lánynak, mint te. – jegyezte meg.
- Tudom. – hazudtam. A démonoknak veszélyes erre és nem nekem. Nem most.
Danny felnyitotta a motorháztetőt és bele pillantott. Én addig elővettem a hátsó ülésről az íjamat és egy nyilat. Célra tartottam és vártam, hogy lecsukja a motorháztetőt.
Hirtelen lecsapta és rám nézett.
-Itt nincs.. – kezdte, de amikor meglátott a szeme feketébe váltott és morogni kezdett.
- Tudom. – mosolyogtam. – Nem nekem veszélyes itt, hanem nektek. – azzal kilőttem a nyilat, egyenesen a szívébe.
A démon oda kapott, rám nézett, majd eltűnt, csak a nyilam maradt a helyén. Milyen praktikus. Nem kell túl sok nyilat pocsékolnom rájuk, mert haláluk után eltűnnek a nyilaim pedig megmaradnak.
-Nem! – hallottam a sikolyt a házam mögül.
Megfordultam.
Meg állt ott. Szemei már feketében ragyogtak és elindult felém, kezében a kardjával. Ledobtam az íjamat, és gyors kihúztam az autóból a kardomat. Épp időben emeltem fel, így az ő kardja nem a fejemet találta el, hanem a kardom pengéjét.
-Miért? – sikította. – Ki a fene vagy te?
Nem tudta rendesen forgatni a kardot, talán a gyász miatt.
-Destiny vagyok. – mosolyogtam.
- Az nem lehet. – mondta.
- Dehogynem.
Kardjával végig szántott a karomon.
-Aú! – néztem rá.
Felmérgelt.
Nagy erővel csaptam felé újra. Kardja kirepült a kezéből, de nem mozdult meg, nem tett semmit, csak nézett felém.
-Tedd meg! – kiabálta.
- Ahogy akarod! – mosolyogtam és átdöftem rajta a kardomat.
Teste remegni kezdett, majd halála után eltűnt.
Kivettem az autóból az nyilaimat, a kardot pedig bedobtam a hátsó ülésre. Ismét visszamentem a házhoz, kopogtattam és célra tartottam az íjjal.
Most egy fiatalabb démon nyitotta ki az ajtót.
-Helló! – mosolyogtam, majd kilőttem a nyilat. A harmadik is megvolt.
Bementem a házba.
Az idősebb férfi a fotelba ült, és a televíziót nézte.
-Ki volt az? – kérdezte.
- Csak én. – szólaltam meg. Az íjamat feszesen tartottam. Vártam, hogy felálljon. – Köszönöm a segítséget, valahogy a lelkem teljesen megnyugodott.
A démon felállt, nem adtam neki időt semmire, csak lőttem.
-Üdvözlöm Lucifert. – mondtam neki mielőtt eltűnt.
Gyorsan körbenéztem a házba, de nem találtam másik démont, se nyomokat további démonokhoz. Valahogy találnom kell még démonokat, de van egy olyan érzésem, hogy Ashből nem fogok tudni kiszedni semmit, Ethan pedig nem naiv.
Fogtam egy kis papírt, és ennyit írtam rá. Sok szeretettel.
Mikor kiléptem az ajtón feltűztem rá a kis papírt és visszaindultam az autóhoz.
Ez egy tökéletes nap volt, remek munkát végeztem. – gondoltam miközben beindítottam a motort.