2. Gyilkos (Befejezett)

19. Fejezet (Destiny/Nikolai)

Miután ittunk egy keveset a bátyámmal bementünk a tömegbe táncolni. Egy idő után megéreztem, hogy valaki hátulról átölelt. Már le akartam magamról rázni az illetőt, de aztán megcsapott az illata. Ismerős volt.
-Ethan? – fordultam felé.
- Szervusz, rózsám. – nézett rám.
A nyakába vetettem magam.
-Istenem, Ethan annyira, de annyira sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni, esküszöm, hogy soha nem akartalak bántani.
- Tudom, hisz most se okozol fájdalmat. – jegyezte meg. És igaza volt. Hozzá értem, de nem okoztam fájdalmat. Talán csak egyszeri dolog volt, az a fura képesség. – És ne aggódj, nem haragszom.
- Ashley is itt van? – kérdeztem.
- A nővérem még haragszik, de ne aggódj, tudom, hogy egy idő után meg fog majd bocsátani, mert te vagy a legjobb barátnője.
- Mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen.
- A bátyád szólt, hogy itt lesztek, és gondoltam megleplek, csak tudatni akartam veled, hogy ugyan úgy szeretlek, és ne rágd magad, legalább ezért ne. - majd végig mért. -Gyönyörű vagy, rózsám.
-Örülök, hogy itt vagy. – mosolyogtam rá. – És izé.. is itt van?
- Majd kiderül! – kacsintott rám, majd férfiasan kezet fogtak a bátyámmal, és nagy meglepetésemre meg is ölelték egymást. Mióta vannak ezek ilyen jóba?
Ezek után inni kezdtünk. Amikor éreztem, hogy kezdek ittas lenni, akkor abba hagytam és kimentem cigizni. Ahogy kimentem megcsapott a hűvös éjszakai levegő. Elővettem a kis táskámból a cigimet, épp hogy meg gyújtottam valaki a hátam mögött megköszörülte a torkát.
-Kérhetek egy szálat? – hallottam meg a hátam mögül a világ legszebb férfi hangját.
Felé fordultam. Nikolai állt ott teljes pompájában.
-Te nem is cigizel. – mondtam neki.
- Egyszer régen valaki azt mondta nekem, hogy egy szálba nem halok meg, és néha jól egyik egy két szál. – mondta halvány mosollyal.
Elővettem a cigis dobozt, és felé nyújtottam. A kezeim baromira remegtek. A fenébe!
-Csodálatosan szép vagy. - mondta oldalra fordított fejjel.- Úgy nézel ki, mint egy igazi királynő.
-Köszönöm. - mondtam, majd nyeltem egyet. - Mit keresel itt? – kérdeztem miközben ő meg gyújtotta a cigit.
- Bocsánatot akartam kérni. Remélem, egyszer majd rájössz, hogy mindezt miattad csináltuk.
- Már rájöttem. – néztem rá. – És ha már itt tartunk, és is szeretnék bocsánatot kérni, amiért bántottalak. Nagyon sajnálom, Nik és köszönetet is szereznék mondani. Köszönöm, hogy újra megmentettél.
-El fogok menni. – mondta.
- Mi? Nem!
- Hiba volt visszajönnöm, angyalka.
-Ne mondj ilyeneket! Azt mondtad, amikor visszajöttél, hogy most nem mész el újra, nos, akkor tartsd is be a szavad Nikolai Zharkov! Nem mehetsz el megint!
- Dühből mondtam, Destiny. – nézzük a jó oldalát, újra kimondja a nevem. – Azt hiszem, hogy jót tett neked, hogy nem voltam veled. És meg tudod magad védeni.
- Ne akard nekem megmondani, hogy mi a jó és mi nem. – dobtam el idegesen a cigit. – Megint kezded, Nik. Meg akarod mondani, hogy mi a jó, miért nem kérdezed meg inkább azt, hogy én mit akarok?
- Én csak..
- Te csak még mindig félsz a szeretettől, de rendben, akkor legyen így. Menj csak el, hagyj újra magamra, már nem érdekel. – hátat fordítottam neki. – De tudd, hogy megbocsátottam. – ezzel bementem a Napfordulóba.
Egyenesen a pulthoz mentem és inni kezdtem. Ennyit a józan gondolatokról.

.............................................................................

Fel alá járkáltam a Napforduló előtt miután Destiny bement.
Miért nem kérdezed meg, hogy én mit akarok? - viszhangzott a fejemben hangja.
Láttam a szemeit. Tényleg megbocsátott. Tényleg tovább lépett, de nem volt boldog. Maradt benne még  fájdalom, de nem tudom miért.
Aztán eszembe jutott. Jordan. Csak ő lehet a magyarázat. Hogy vehetném el a fájdalmát? Hogy felejtethetném el vele ha én is magára akarom hagyni?
Ekkor láttam meg kilépni a klubból Dominicot, egy szép szőke lánnyal az oldalán. Amikor a férfi észrevett, valamit mondott a nőnek, és hozzám sétállt.
-Elmegyek. - bukott ki belőlem.
-Tudom. - felelte.
Csend. A néma csend volt a legrosszabb.
-Miért teszed ezt vele? - kérdezte halkan.
Azt akartam válaszolni, hogy miatta, de ez nem így van.
Magam miatt.
Egyszer már elveszítettem őt.
Meghalt a karjaimban, és az a fájdalom nem volt semmihez se fogható. Soha nem éreztem  még olyan fájdalmat, de nem is akarok. Soha többé.
-Megérdemelné már a boldogságot. - tette hozzá.
-Tudom. Csak..
-Csak?
Beletúrtam a hajamba.
-Tudom, hogy azt hiszi, hogy az érzésektől félek, de ez nem így van. Attól se félek, hogy az emberi oldalam dominál. A legnagyobb félelmem az, hogy elveszítem. - vallottam be.-Tudom, már elveszítettem, de ezt túléltem, ő is túlélte. Ha az én világomba él, akkor nap mint na veszélynek tenném ki. Célponttá vállna. Sok ellenségem van, az évek során sokat gyűjtöttem, és az igazi bosszú nem az, amikor téged megölnek, hanem az amikor egy olyan embert vesznek el tőled,  akit tiszta szívből szeretsz. Félek, hogy újra  meghal, és úgy hiszem, hogy nincs harmadik esély. Két éve amikor meghalt a karjaimban, rákellett jönnöm, hogy egy ember élete mennyire múlékony. Destiny, egyszer azt mondta nekem, hogy az élet maga a haldoklás és igaza volt. Nem akarom elő segíteni  a halálát. Olyan fájdalmas volt ahogy láttam kihunyni, hogy azt szavakba nem lehet önteni. Maga a csoda, hogy visszatért épen és egészségesen és azt akarom, hogy éljen. Egy normális életet szeretnék neki, de ebben az életben a testvereim és én nem létezhetünk. - a szemeibe néztem. - Mit tennél a helyemben? - kérdeztem halkan.
Dominic sóhajtott.
-A testvéreid felnőtt emberek. Ethan maradni akar, és Des is ezt szeretné. A húgod most haragszik az enyémre, de attól  még barátok, miután kibékültek szerintem ő is maradni akar, és nem rángathatod el őt se magaddal. Mielőtt félre értenéd, Destiny nem akarja elvenni őket tőled, de ha ők akarnak maradni, akkor nem tehetsz semmit. Két éve amikor meghalt, akkor én is meghaltam. Ott akkor a 20 éves Destiny, feláldozta magát értem, mert ennyire szeret. Amikor meghalt akkor én is rájöttem a halandóságunkra, és ez a kulcs, haver. Emberek vagyunk, és egyszer tényleg meghalunk. Pont ezért fogadtam meg, hogy a szokottnál is több időt töltök vele, mert nem tudjuk mikor lesz vége. Ez a tanácsom neked is. Két évet elveszítettetek, ne legyen több ilyen. Nektek 80 év semmi, nekünk  az maga az élet. Légy vele addig, amíg megteheted. - halványan elmosolyodott. - Nem az volt csoda, hogy visszajött, Destiny maga a csoda.  Együtt pedig tökéletesek vagytok, pont azért mert egyikőtök se tökéletes. Jobbá teszitek a másikat, és ez nem fog elmúlni, haver. Együtt kell lennetek, bekell látnotok, hogy egymás nelkül nem létezhettek. Destiny elfogja fogadni a döntésed, de látod pont ez a baj, ez a te döntésed és nem a ti döntésetek. - fejezte be.
Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem végig rajta.
Dominic de LaFayette, nagyot nőtt a szememben. Mint ahogy Destiny elmesélte, tudtam, hogy sokan a gazdag selyemfiút látják benne, de már tudtam, hogy ő ennél sokkal több.
Ő egy védelmező, Destinynek nem is lett volna szüksége rám, mint védelmező, mert mindig is volt neki. A bátyja. A hőse.
Ahogy jobban megnéztem az arcát, rájöttem, hogy nagyon hasonlítanak. A szemeik vágása, ugyan olyan volt, ugyan olyan hosszú és dús szempilla övezte, mind kettőjüknek, azzal a különbséggel, hogy Dominic szeme smaragdzöld volt, míg Destinyé fekete és fehér.
A szájuk is ugyan olyan telt. A testtartásukból pedig sütött a felsőbbrendűség, le se tagadhatták volna, hogy testvérek.
Megfogtam Dominic vállát.
-Köszönöm. - néztem a szemeibe. - Tartozom neked.
-Csak tedd boldoggá a húgomat. - a klubbra mutatott. - Aki épp részegen rúd táncot jár. Azt hiszem, megtaláltuk,  az igazi Destinyt, szerintem valakinek haza kellene vinnie.
-Megtudnálak csókólni, haver. - mosolygtam ra.
-Összetévesztesz a húgommal, nekem csak a lányok jönnek be. - kacsintott rám.-Most pedig vissza megyek, a csinos kis szőkéhez. Sok sikert, haver.
Elindultam a klubba.
-Nikolai! - kiabált utánam Dominic.
Felé néztem.
-Kérdezd meg tőle, hogy mit szeretne. - kiabálta.
-Úgy lesz. - mondtam, majd bementem a klubba.
Ironikusnak éreztem, hogy megint itt vagyok, hisz minden itt kezdődött el. Itt láttam meg először.
Halványan elmosolyodtam, mert már az első találkozásunknál tudtam, hogy Destiny de LaFayette lesz az én végzetem.
És mint mindig, akkor is igazam volt.