2. Gyilkos (Befejezett)

20. Fejezet (Destiny)

Teljesen részegnek éreztem magam. Felmentem a színpadra és most ott kezdtem el táncolni. Jól esett és boldoggá is tett. Szerettem táncolni, szerettem jól érezni magam.
Mikor már teljesen belejöttem a táncba, valaki elkapta a karomat és lerángatott a színpadról. Nik volt az.
-Ha megint azt mondod, hogy a tied vagyok, akkor nagyon pipa leszek. – nevettem.
Nagy meglepetésemre nem mondott semmit, csak elkezdett kifele rángatni.
-Ha cigi kellett volna, akkor kedvesebben is kihozhattál volna, nem úgy, mint egy ősember. – jegyeztem meg.
-Haza viszlek.
-Mi van? – csattantam fel. – Dehogy viszel haza. Dominic azért hozott ide, hogy megtaláljam magam, és helló itt vagyok.
- Beszéltem a bátyáddal, és ő is úgy vélte, hogy elég volt neked mára ennyi az önértékelő túrából.
-Áruló! – motyogtam. – Nos, akkor egyedül is haza találok, menj vissza és játszadozz valakivel, köszi.
-Ha tetszik, ha nem én, viszlek haza angyalka.
- Ha tetszik, ha nem megvannak a saját döntéseim, démonka. – mondtam miközben a mellkasába böktem.
Ekkor nagy meglepetésemre a hátára kapott. Majdnem elhánytam magam.
-Hé! Tegyél le! – először ütögettem, és rugdostam, de mivel nem hatotta meg, így elengedtem magam, belemarkoltam a seggébe, és úgy tartottam magam.
- Azta Nik. A segged, még mindig ugyan olyan kemény, mint régen.
- Köszi, a tied is eléggé ott van még.
- Aha, csak hogy tudd, ez a segg a legtökéletesebb. – nevettem.
Nik megindult velem. Gondolom, valami eldugott helyett keresett ahonnan tud majd villantani. Mire megtalálta azt a helyet majdnem elaludtam. Egyik pillanatról an másikra a szobámba találtam magam. Óvatosan letett az ágyra.
-Felfoglak jelenteni! – motyogtam a párnába. – Elraboltál engem, ezt nem úszod meg. – csuklottam egyet. – Grófnő vagyok.
- Csak haza raboltalak, néha még a grófnőknek is szükségük van rá. – mondta miközben beljebb tolt az ágyamon és lefeküdt mellém.
- Ha már elraboltál legalább a földre feküdj.
Kuncogott.
-Ne nevess, mert lehánylak! –fenyegettem meg.
- Ez tőled elég gyenge fenyegetés volt. – motyogta.
Nem elég, hogy haza rabol, még idegesít is. Felé fordultam.
-Gyűlöltelek. – mondtam. – Gyűlöltelek, Nikolai. Azt kívántam, hogy bárcsak soha ne találkoztunk volna. Utáltalak, amiért az életem része lettél, és amiért magamra hagytál.
Gyengéden megsimogatta a hajam.
-Utálom, hogy csak úgy elhagytál, és azt is, hogy csak úgy visszasétáltál az életembe. És most megint el akarsz hagyni. Gyűlöllek érte. – suttogtam.
- Gyűlölj! – szólalt meg. – Megérdemlem, tényleg megérdemlem, úgyhogy csak téged tudlak idézni. Ha nem tudsz szeretni, akkor gyűlölj. Gyűlölj, ahogy csak tudsz.
Felültem az ágyon, ő is felült, pont velem szembe.
-El hagytál. – suttogtam. – A démonságot választottad helyettem. Igen, tényleg gyűlölnöm kellene, utálnom mindenért, de nem megy. Végig abban reménykedtem, hogy visszajössz hozzám. Mindig vártam, hogy belépj az ajtón, de nem történt meg. Aztán mégis. Visszajöttél, Nik, és ez nekem nagyon sokat jelent. Csak azt nem értem, hogy miért teszed ezt velem? Folyamatosan eltöprengek azon, hogy ennek a dolognak volt-e értelme köztünk. Csak gondolkodok, és gondolkodok, de az a baj, hogy mindig oda jutok, hogy szeretlek. Hogy miért? Őszintén szólva én sem tudom, bárcsak tudnám. Mindig úgy voltam vele hogy talán ha jobban kimutatom, hogy szeretlek, ha jobban akartalak volna szeretni..-megráztam a fejem. -Ez hülyeség. Őrülten szeretlek, minden részed, pont azért amilyen vagy, de már nem akarlak, nem csak azért, mert nem érdemled meg, hanem mert belepusztulok abba, hogy te nem tudtál szeretni, hogy hiába lett vége, egyszerűen nem tudok másra nézni. Hiába nézek rá akárkire, nem látok benne semmit, nem érzem, hogy meg kéne szereznem, hogy kell.- közelebb hajoltam hozzá. - Ha valakire ránezek, mindig keresem benne a te arcodat.- az arcára tettem a kezem. - A te hajadat keresem benne. - oldalra simítottam a haját. - A te szemeidet látom, és a te ajkaidat akarom benne észre venni. Utána pedig rájövök, hogy nem. Senki nem olyan mint te. Mert ha rád nézek, akkor meglátom a mindent. Pedig annyira de annyira nem érdemled meg..annyira de annyira meg kéne, hogy vesselek. De közben meg annyira szeretlek, hogy azt szavakba nem lehet önteni. Néha arról álmodozom, hogy megint a karjaidba vagyok, hogy azt mondod nekem, hogy szeretsz, utálom magam ezért, utálom magam mert ennyire hülye vagyok, hogy nem tudok nélküled élni. De meg kell probálnom, mert akárhogy szeretlek, bármit tettél, bármit mondtál, tudom, hogy nekünk ennyi járt.- a kezemet elvettem az arcáról. -Nagyon sajnálom ezt az egészet, igazad volt, mi tényleg nem lehetünk együtt. És én csak annyit szeretnék, hogy légy nagyon nagyon boldog. Már az sem érdekel, hogy nem velem, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Találj magadnak egy nőt, akit tiszta szivből szeretsz, és ő pedig szeressen annyira, mint én téged. Legyetek együtt boldogak, és éljetek le együtt egy hosszú és csodálatos életet.
Amikor megláttam, hogy Nik csendben könnyezik, mégjobban bőgtem.
-Kérlek, ne! - A könnyeimen keresztűl halványan elmosolyodtam.- Ha az égiek kegyesebbek lettek volna hozzánk, akkor talán én is lehettem volna életed szerelme. - mondtam.
- Te vagy életem szerelme. - suttogta halkan Nik. - Mit akarsz Destiny, mit tegyek? – kérdezte.
Kérdése meglepett. Halványan elmosolyodtam a könnyeimen keresztül.
-Téged akarlak. Mindig is téged akartalak. Azt akarom, hogy maradj itt, hogy maradj velem. Azt akarom, hogy engedd meg, hogy szeresselek. – nyeltem egyet. – Mert bármi történt, bármi fog történni akkor is szeretlek. Örökké szeretni foglak, Nikolai.
A kezét az arcomra tette, és mélyen a szemeimbe nézett.
-Maradok. – mondta. – Veled maradok, mert nekem is ez a legnagyobb vágyam én is veled akarok lenni. Mert szeretlek Destiny de LaFayette! Mindig is szerettelek. Tudom, hogy nehéz lesz, de ígérem, hogy vissza fogom nyerni a bizalmadat. És ígérem, hogy soha többé nem engedlek el, történjen bármi, mindent együtt vészelünk át, mert társak vagyunk.
A hátára löktem Niket, és a csípőjére ültem. Letéptem róla fekete ingjét.
-Ne csináld ezt velem! – nyögte. – Részeg vagy, kibaszott gyönyörű, és reggelre meg fogod ezt bánni.
Kicsatoltam a nadrágját, és lehúztam a cipzárt is.
-Figyelj rám, angyalka. – leszedtem magamról a kabátomat. Újra nyögött egyet. – Gyönyörű vagy. – ismételte. – De ne kísérts, kérlek.
Nevettem.
-Az enyém leszel. – mondtam.
Lejjebb másztam rajta, és lehúztam a nadrágját, a bokszerével együtt.
-Ezt a férfiak szokták mondani, és nem a nők. – kuncogott Nik, miközben végig simított az oldalamon. – Reggelre ezt nagyon meg fogod bánni.
- A legdrágább Chanel parfümömet teszem rá, hogy nem. – mondtam neki. Majd megcsókoltam. – 2 évet vártam rád, Nik. Vágytam rád. Akartalak. És amit Destiny de LaFayette akar, azt meg is kapja.
Lendületet vett és maga alá gyűrt. Csókolgatta a szám, a nyakam, egyre lejjebb és lejjebb, az idő összefojt előttem. Nem létezett semmi más csak ő. Nem is akartam senki mást, csak őt, és ez így volt helyes. Mindig is ő volt a helyes, mert számomra ő a tökéletes.