2. Gyilkos (Befejezett)

18. Fejezet

Két napig szenvedtem egyedül, és elegem volt. Igen, tisztában voltam azzal, hogy minden az én hibám, én tettem tönkre mindent, de elég volt. Ha egyedül nem megy a gyógyulás, akkor majd valaki másnak a segítségével.
Lementem a konyhába. Anya épp poharakat törölgetett. Letelepedtem egy konyhaszékre, és nagy levegőt vettem.
-Anya. – suttogtam. – Azt hiszem, hogy megint szükségem van egy pszichológusra.
Anya kezéből kiesett a pohár. Hangos csattanással ért földet. Összerezzentem.
Anya felém fordult, és amikor meglátott a szemei kimeredtek.
Engem látott, de mégsem. Csak torz önmagam voltam. A hajam zsíros volt, kócos pukliba kötöttem fel, a fejem tetejére. Az arcom kialvatlan volt, és nyúzott. Dominic egyik kinyúlt pólóját, és melegítőnadrágját viseltem. A kezeim az ölembe voltak, és idegesen tördeltem őket.
-Miért? – csak ezt az egy szót sikerült kinyögnie anyának.
- Minden tönkre ment bennem. Minden fáj. Annyi fájdalom van bennem, hogy már nem tudom elviselni, anya. – suttogtam.
- Meg gyógyultál. – makacskodott. – Minden rendben volt veled.
- Soha nem gyógyultam meg. Az az egy év csak arra volt elég, hogy falakat emeljek a fájdalmam köré, és elnyomjam őket. Nem vészeltem át rendesen ezt az egészet, csak menekültem, és ennek az lett az eredménye, hogy az évek alatt felgyűlt fájdalmam utolért.
- Mi történt?
- Tettem valamit a lelkemmel, ami több kárt csinált, mint hasznot. Az össze falam lebomlott, és most hirtelen az összes fájdalom, amit eddig elnyomtam, érezni kezdtem. Érzem a fájdalmat Jordan halála miatt, amit Sarah okozott. Azt a fájdalmat, amit te okoztál anya, azokat a fájdalmakat, amiket a piával akartam elnyomni. Érzem azt a fájdalmat, amit Nik okozott a távozásával, érzem azt, amit én okoztam magamnak, amikor el akartam magamtól lökni a bátyámat. Érzem azt, amit az a rohadék tanár okozott. Amit Nik visszatérése okozott. Ez a sok fájdalom megfojt engem. Legszívesebben csak bőgnék egész nap, tehát szükségem van valakire, aki segít megszüntetni ezt a sok fájdalmat, de nem, úgy ahogy én tettem. Azt szeretném, ha valaki túlsegítene rajtuk, hogy valaki megmutassa, ki is vagyok én igazából. Azt szeretném, ha valaki megtanítana újra érezni. Azt szeretném ha valaki elhitetné velem, hogy jó ember vagyok, hogy megérdemlem az életet. Ezért van szükségem doktorra. – fejeztem be.
- Hülyeség! – csattant a hátam mögül a bátyám hangja.
Meglepődtem. Dom két napja nem szólt hozzám, átnézett rajtam, és igazából megértem, mindent tönkre tettem.
-Dominic! – villant anya szeme.
- De anya, ha ez így van, akkor nem mondhatok mást. Nincs neki szüksége dili dokira, egy olyan embertől akar segítséget kérni, aki nem is ismeri, persze tőlem nem kérne segítséget. Én ismerem őt a legjobban, tudom, hogy hason tud a legjobbat aludni. Tudom, hogy pokolian fél egyedül a sötétben. Tudom, hogy nem szereti, ha idegen emberek hozzá érnek, ezért nem fog kezet igazából senkivel. Basszus, még azt is tudom, hogy minden hónap 17. napján szokott neki megjönni, és mégse tőlem kér segítséget.
- A húgod, talán úgy érzi, hogy egy doktor könnyebben tudna neki segíteni Dominic.
- Neki csak a bátyára van szüksége, mint mindig. – mondta gúnyosan.
Fájtak a szavai.
Dominic hirtelen hozzám sétált, megragadta a karomat és elkezdett kifele ráncigálni a konyhából.
-Dominic Steven William de LaFayette! – kiabálta anya. – Azt tanítottam neked, hogy soha ne érj durván egyetlen egy nőhöz se, erre most mit teszel? Hát így tanítottalak?
- Ha egy idős hölgy leejtené a táskáját, akkor felvenném neki. Ha egy kis mama szállna fel a buszra, át adnám neki a helyem. Úgyhogy ne aggódj anya, jól megtanítottál mindenre. De ő a húgom. Felőlem lehet 80 éves is, akkor is a kis húgom marad, akinek anno én töröltem ki a szaros seggét, és ha nekem most rángatni van kedvem, akkor rángatni is fogom. Legszívesebben addig verném, amíg el nem felejti ezt a hülyeséget, de ezt azért nem teszem meg. De felviszem az emeletre és addig rázom, amíg rá nem jön, hogy ki is ő igazából, mert én tudom, hogy milyen az igazi Destiny.
Ezzel Dominic meg se várta anya válaszát, hanem felvonszolt az emeletre.
Egyenesen a szobámba mentünk. Becsapta az ajtót, majd lelökött az ágyra.
-Tudni akarod, hogy milyen az igazi Destiny? – kinyitotta a szekrényem ajtaját, ami tele volt ruhákkal, szoknyákkal. – Ilyen. – mutatott a ruhákra. – Amikor Jordan még élt, akkor is megnézted ezeket a ruhákat, csak nem volt bátorságod hozzá. Igen, Jordan halála megváltoztatott, de te erőt merítettél belőle. Végre felvállaltad, hogy milyen is vagy igazából. Régen érdekelt mások véleménye, azért nem vetted fel ezeket, de utána leszartad, leszarod mások véleményét, ami nem is baj, mert ez vagy te. És, hogy milyen az igazi Destiny? Önző, sekélyes, nárcisztikus, én központú, makacs, lázadó, flegmatikus, amolyan leszarom a világot személyiség, irányítás mániával. De közben önzetlen is vagy, odaadó, hűséges, önfeláldozó, basszus Des, ha nem lennél jó ember, akkor simán végig nézted volna a halálomat, de meghaltál helyettem. Azért vagyok itt, mert annyira jó ember vagy, hogy képes voltál akkora áldozatott hozni helyettem. Megmentettél engem. A Pokolba is értem mennél. Ha olyan szörnyen rossz ember lennél, akkor ezt nem tennéd meg.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem meg halkan.
- Igen, így. Most pedig készülődj, mert elmegyünk bulizni. És gondolkozz azon, hogy a fájdalmadra mi a megoldás, én tudom, de azt akarom, hogy te gyere rá.

.............................................................................

-Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem a bátyámat.
El kellett jönnöm egy buliba, úgyhogy össze kellett szednem magam. Letusoltam, felöltöztem. Az egyik estelyi ruhámat vettem fel. Tudom jól, hogy csak egy buliba megyünk, de nekem ehhez a ruhához volt kedvem. Szív alakú dekoltázs volt. Pántjai a vállamon lógtak. Nagy szoknya része volt, amit húztam magam után. A ruha szürke színű volt, a szoknyája a jobb lábamnál ki volt vágva. Apró kis gyémántok díszítették, amikor a fény rá vetült olyan volt, mint a szürke csillagos ég. Felvettem hozzá az egyik Versace magassarkúmat. Ment hozzá. A cípő is tele volt apró kövekkel. A cipőmhöz illő táskát is vettem.
A hajamat megmostam és kivasaltam, és csillogó szemeket varázsoltam magamnak.
Közben pedig rájöttem arra, hogy a bátyámnak talán igaza van. Tényleg ő ismer engem a legjobban, talán tényleg erre van szükségem. Miután Nik elment, egyszer kétszer még lefeküdtem férfiakkal úgy, hogy fizettek érte, de utána abba hagytam. Már nem leltem benne örömöm, és a pénz se boldogított. Rá kellett jönnöm, hogy egyetlen egy igazi tulajdonom van, és az a testem, mert minden mást elveszíthetek, de a testemet nem, az csak az enyém, én pedig árultam. Annyira ostoba voltam, annyira felszínes, hogy az már fáj. 
Összejöttem valakivel, megváltoztam miatta, csak azért, hogy elfelejtsem Niket. Ez még hülyébb dolog volt. Egyszerűen csak arra kellett volna rájönnöm, hogy nekünk nincs közös jövőnk, és most már megértettem ezt. Tisztában vagyok azzal, hogy miattam ment el, az én érdekemben, de én túl hülye voltam, ahhoz, hogy ezt felfogjam. Túl önző voltam, csak észre kellett volna vennem, hogy nem minden szerelem tarthat örökké.
Mielőtt Dominic válaszra nyithatta volna a száját, megfogtam a kezét és gyengéden megszorítottam. Tudom, hogy Nik azt mondta, hogy ne érjek senkihez, de tudtam nagyon jól, hogy a bátyámnak soha nem tudnék ártani, legalábbis fizikailag nem.
-Köszönöm! – mondtam neki. – És sajnálom. Sajnálom, hogy nem törődtem veled, sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. És tudom, hogy neked ez már nagyon nem is jelent semmit, de ígérem, hogy mindent helyre hozok. Ígérem, hogy mostantól minden megváltozik, és ugyanúgy figyelni fogok rád, mint ahogy te tetted velem, mert bármi történik, te a bátyám leszel, és bármit is mondtál, mindig szeretni foglak.
Dominic először nem mondott semmit, de aztán rám mosolygott és megszorította a kezem.
Amikor majdnem mindent elveszítettem, csak akkor jöttem rá, hogy milyen szar ember is voltam. Rájöttem, hogy a falaimmal semmire se megyek, csak elpusztítom vele magam. És hirtelen az a sok fájdalom, ami eddig bennem volt, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Megbocsátottam magamnak Jordan miatt, és tovább léptem. Persze halálom napjáig szeretni fogom, és mindig emlékezni fogok rá, de nem a fájdalom miatt, hanem azért, mert szerettem. Megbocsátottam anyának, amiért nem volt az anyám. Megbocsátottam Sarahnak, bár ő nem változott semmit. Nem tudom, hogy mit tettem ellene, de sajnálom. És megbocsátottam Niknek is.
Évekig szenvedtem, pedig mindig a megbocsátás volt a kulcs a saját szabadságomhoz. Végig szenvedtem, mert azt hittem, hogy nem tudom, hogy ki vagyok. Hát ez a nő, aki épp kiszállt a bátyjával a taxiból. Egy részem mindig olyan lesz, mint Jordannel, de közben megváltoztam, nem a legjobb irányba, de most már azt a részemet is el tudom fogadni. Nem vagyok tökéletes, de végül is, ki az?
-Igazad volt. – néztem a bátyámra. – Nincs szükségem senkire, csak rád.
- Rájöttél, hogy mi a kulcs, a fájdalom ellen? – kérdezte.
- A megbocsátás. – mondtam. – Mindig is a megbocsátás volt a kulcs a fájdalom ellen.