2. Gyilkos (Befejezett)

28. Fejezet

Nem igazán fogtam fel azt, amit Nik mond. Nem lehetett igaz. Killian meghalt, most már örökre, de Nikolainak akkor se hagyott békét. Nikolai végre felállt, de nem lett jobb semmi. Kezei ökölbe szorultak, és teljes testében remegett.
-Te vagy a Végzet. – nyögte Nik.
Tudtam, hogy igaza van. A Végzet kardját nem bírtam letenni, olyan volt mintha a részem lenne. Valószínűleg így is volt. Én vagyok a Végzet, így a kard a részem. Olyan mintha a karom hosszabbítása lenne, de ez most nem számított, valahogy segítenem kellett Niknek.
-Meg kell tenned valamit. – szűrte a fogain keresztül Nik. – Ölj meg a karddal!
A kérése váratlanul ért. Miért kellene megölnöm?
-Nem!
- Destiny, meg kell tenned! – kiabálta. A szemeimbe nézett. Csodálatos acél szürke szeme, a vér minden árnyalatában úszott.
- Mit tett veled? – a hangom gyenge volt, ahogy én magam is. Úgy éreztem, hogy semmi erőm nem maradt, de muszáj volt talpon maradnom. Nikolai miatt muszáj volt.
- Elveszi az emberségem. – hörögte. Vad és állatias hang tört fel a torkán. Fogai megnyúltak, arca eltorzult. A jobb arc felét erős, fekete erek borították be. Olyanok voltak, mint a pókháló. – El kell menned! Nem tudom megállítani Destiny. Elveszi az emberi részemet, teljesen démonná tesz.
- Ez lehetetlen!
-Nem az! Egy fél démon nehezen teljesen emberré válhat, könnyen pedig teljesen démonná. Killian megmérgezett, a testembe jutatta azt a szert, amivel Lucifer démonná szokott változtatni embereket. Destiny, vagy fuss, vagy ölj meg, de tűnj el a közelemből, mert bántani foglak. Én nem fogom tudni uralni a démont, túl erős lesz nekem. Ezért nem változtat át soha fél démonokat, mert túl erőszakosak leszünk, túl erősek. Nem fog érdekelni semmi Destiny, bántani foglak.
- Tegyünk valamit. Valaki biztos meg tudja állítani ezt a folyamatot.
-Nem lehet! – üvöltötte mély, állatias hangon. – Már nem sok van hátra! Fuss!
A lábaim a földbe gyökereztek. A kard kicsúszott a kezemből. És a szárnyaim is eltűntek.
Mit tehetnék?
Nikolai teste abba hagyta a remegést. Körmei karmokká görbültek. A háta hirtelen megfeszült, majd hatalmas fekete szárnyak törtek elő belőle. A hártyás szárny végein tűz égett. A fejéből pedig szarvak törtek elő, de nem olyan kicsik, mint Killiannek. Óriási szarvai lettek, mint valami állatnak.
-Késő! – mondta és elindult felém.
Nem tudtam megmozdulni, nem mertem megmozdulni. A szemeim láttára veszítettem el azt a férfit, akit szerettem. Abban reménykedtem, hogy ha sokáig bámulom, hirtelen történik valami, visszaváltozik azzá a fél démonná, akit szerettem, de sajnos ez nem történt meg.
Nikolai már előttem állt. Lendült a keze. Hatalmas pofont kaptam. A falnak csapódtam, vér ízét éreztem a számban.
-Nikolai, küzdj ellene! – kiabáltam.
- Nikolai már nincs itt. Az a Nikolai, akit te ismertél meghalt.
- Nem! Tudom, hogy itt van.
Nevetett. A hangjától kirázott a hideg.
Nikolai ismét előttem termett. Hatalmas karmait a hasamba mélyesztette. Felkiabáltam. Nagyon fájt. De nem a testemnek fájt nagyon, hanem a lelkemnek. Megfogtam Nik kezét és óvatosan kihúztam magamból.  A kezét nem engedtem el. Erősen fogtam és Nik szemeibe néztem.
-Nem lesz semmi baj Nik. – mondtam a szemeibe. – Mindent meg fogunk oldani együtt.
- Meg foglak ölni! – kiabálta.
- Nem baj! – suttogtam tovább. – Semmi baj nincs ezzel Nik.
Elengedtem a kezét és a karjaiba vetettem magam.
-Tedd meg! – suttogtam a mellkasába. – Nem fogok érte haragudni, megértelek téged Nik. De ha már meg kell halnom, akkor a karjaid közt akarok meghalni.
Nik karmai a hátamba fúródtak.
Összeszorítottam a számat, egy hangot se adtam ki.
-Nem lesz baj! – nyugtattam ismét. – Emlékszel, amikor először találkoztunk? – motyogtam. – Már akkor tudtam, hogy te más vagy. Te nem olyan, vagy mint Killian. Valami különlegesebbé tesz téged, valami, amit nem szeretsz magadban, ez a dolog az emberséged Nik. Az emberséged miatt vagy te mindenki másnál különlegesebb. Tudom, hogy hallasz Nikolai! Kérlek, küzdj ellene, mert te vagy az, aki erre képes, te meg tudod csinálni! – felnéztem a szemeibe. – Én, azért szeretlek, aki vagy, ezt soha ne felejtsd el! Szerelmes vagyok a fél démonba, akit megismertem én, úgy szeretlek, ahogy vagy, nem kell, hogy megváltozz, csak légy önmagad!
A hátamból eltűntek a karmai.
-Te engem régen megmentettél önmagamtól, most én akarom ezt megtenni, de ezt hagynod kell Niko! Hagyd, hogy megmentsem a lelked!
Lenyaltam a számról a vért. Emlékeztem arra, hogy mit mondott első találkozásunkkor. Hogy a vérem ki akarta belőle űzni a démonját. A számat az övére tapasztottam. Éreztem a vér izét a számban, éreztem, ahogy a vérem Nikoba áramlik.
Nikolai erősen magához ölelt, vadul csókolt.
Mikor ajkai elváltak az enyémtől, a nyakamhoz hajolt, majd erősen belém harapott és inni kezdte a vérem. Még közelebb simultam hozzá. Az egész termet vakító fényesség járta be. Először nem tudtam, hogy mi az a fény, de aztán rájöttem. A fényt én bocsájtottam ki. Az én lelkem fénye tisztítja meg Nikolai lelkét. Miután a fény kihunyt, Nikolai ajka elvállt a nyakamról.
A szemeimbe nézett. Ő volt az.
-Felébredt a lelked. – suttogta.
-Mind a kettőnk lelke felébredt.  – motyogtam.
Nikolai erősen magához szorított, majd mind a ketten a földre zuhantunk és elveszítettük az eszméletünket.

.............................................................................

Az ágyamban ébredtem. Nem fájt semmim, úgy éreztem, hogy az erőm visszatért. Körbe néztem, majd megdöbbentem. Nekem nem az ágyamban kellett volna ébrednem. Emlékeztem, hogy mi történt, emlékeztem, hogy elájultunk Nikkel az apátságban, és a földre zuhantunk. A földön kellett volna ébredtem, Niko karjaiban. Kimásztam az ágyból. Nem volt semmi biztos ebben a pillanatban, csak az, hogy Nik nincs velem. Elindultam a szobámból. Le akartam menni a lépcsőn, de a bátyám szobája előtt megtorpantam. Résnyire volt nyitva az ajtó, és hallottam Niket és Domot beszélgetni. Óvatosan közelebb mentem.
-Bántottam a húgodat. – mondta Nik halkan. – Nem akartam bántani, de mégis megtettem. Nem tudtam uralni a démonomat.
-Ez nem a te hibád. – szólalt meg a bátyám. – Nem voltál önmagad, Des ezt biztosan meg fogja érteni.
- Tudom, hogy megfogja és ez a baj. Ő nem ezt érdemli. Ő egy tökéletes életet érdemelne, ahol biztonságban van, nem lennék rá veszéllyel. – csend. – Ráadásul. – folytatta. – Megfogta a kardot. Azzal ölte meg Killiant. Ő a Végzet, a kard felébresztette a lelkét. Fel kell áldoznia magát, és én ezt nem fogom hagyni. Ha kell, puszta kézzel égetem el azt az átkozott kardot, mert Destiny nem fogja magát feláldozni egy olyan csatában, amit nem neki kell megvívnia.
-A húgom megérdemel téged. – kezdett bele Dominic. – Jordan halála után elveszett, nem egy istenverte kard ébresztette fel a lelkét, hanem te! Próbáltalak utálni, amiért magára hagytad a húgomat, de megértettem. Védeni akartad magadtól és a magad fajtáktól. De ezt nem tudod megtenni Nikolai! Nem törölheted ki magad az életéből, mert miattad egy második családra lelt. Ott vagy neki te, örülten szeret, bármit megtenne érted. Néha már kicsit féltékeny vagyok a te öcsédre, mert olyan érzelmesen beszél Ethanről, hogy néha azt hiszem, jobban szereti őt mint engem, de tudom, hogy ez hülyeség. – hallottam, hogy mosolyog. – És Ash számára a tökéletes barátnő. Mindenki megérdemelne egy ilyen barátságot, mint mi közöttük van. Ashley ugyan olyan, mint Dessy, habár Ash nem takarja olyan ügyesen az érzelmeit, mint Destiny, de ez most nem is számít. – szinte láttam magam előtt, hogy legyint egyet. Éreztem valamit a hangjában, de nem tudtam, mire vélni.– A karddal kapcsolatban pedig csak annyit mondok, hogy nem fogom hagyni, hogy a kis húgom feláldozza magát. Ki fogunk találni valamit, és megmentjük Des lelkét, mert nem halhat meg. Azt nem élném túl.
-Én se fogom hagyni, hogy meghaljon, ezt megígérhetem neked! – aztán Nik olyat mondott, amitől még az állam is leesett. – Ember lettem.
-Lehetséges ez? – döbbent meg Dominic.
- Igen. - mondta halkan Nik. – Killian démonná tett, megízleltem Destiny vérét, és nem bírtam leállni vele. Az angyali vére megtisztított.  Már nem vagyok képes villantani, nem vagyok olyan erős, és ha megvágom, magam nem gyógyulok meg. Nem csak félig vagyok ember, Dominic, hanem teljesen, és félek. Szerinted így is szeretni fog? Szeretni fog emberként?
Nik hangja kétségbe esett volt. Bármi lehetne, akkor is szeretném. Nem tud olyat tenni, ami miatt meg szűnnék őt szeretni, viszont nem tudok többé a szemeibe nézni, nem így, hogy elvettem tőle a démonját.
-Des örökké szeretni fog téged. Neki nem az számít, hogy mi vagy, hanem az, hogy ki.
- Vele akarok megöregedni. – suttogta Nik. – Így, hogy ember lettem, végig vele lehetek. Együtt öregedhetünk meg, és én csak erre vágyom.
A számhoz kaptam, nehogy meghalják a sírásomat. Ember lett. Miattam, és még így is velem akar lenni.
-Szerintem ő is ezt szeretné. – mondta Dom. – Sőt! Tudom, hogy ezt akarja. Egy életet veled.
-És áldásod adod ránk? – kérdezte Nik.
-Ezt nem tőlem kellene megkérdezned, hanem az apánktól. – mosolygott Dom.
-Tőle is megfogom. De úgy véltem, hogy elsőnek tőled kellene, hisz te jelented az angyalka számára a világot. Úgy hittem ez a helyes.
-Én áldásomat adom rátok. – mondta Dom. – Hisz te már a családunkba tartozol, már úgy tekintek rád, mint a sógoromra.
-Köszönöm! – mondta Nik.
És ezzel halkan visszasétáltam a szobámba. Nem tudhatja meg, hogy hallottam. Ledobtam magam az ágyamra és hangos sírásba kezdtem.
Nem érdemlem meg.
Nem érdemlem meg se Nik se a bátyám szeretetét.