2. Gyilkos (Befejezett)

27. Fejezet

Az ajtó tárva nyitva volt. Ahogy beléptem bűz csapott meg, a halál szaga. Ameddig a szem ellátott a földön apácák holttestei feküdtek. Véresek voltak, és élettelenek. Ez a mocsok, végzett velük. Megölt mindenkit.
Ahogy beljebb sétáltam elkezdtem érezni Killian bűzét. Nem lehetett összetéveszteni semmivel.
Az épület sok rövid folyosóból állt, de mindegyik, egy helyre vezetett, abba a nagy terembe, ahova épp beléptem.
Az íjamat levettem a hátamról, és célra tartottam, tudtam, hogy Killian bármelyik pillanatban megjelenhet.
-Killian! – kiabáltam. – Bújócskát játszunk?
Előbb hallottam meg a nevetését, mint, hogy megláttam volna.
Mikor megjelent előttem, nem saját alakját viselte, hanem Jordanét.
-Rohadék! – mondtam és lőttem.
Mielőtt nyilam elérhette volna, eltűnt.
-Nem vagy boldog, hogy újra láthatsz, királylány?
Új nyilat vettem elő.
Mikor megjelent, újra lőttem, a vállát találtam el.
Kicsit büszke voltam magamra.
-Szuka. – mondta miközben kihúzta magából a nyilat, és visszaváltozott torz önmagává. – Bolond vagy, hogy egyedül jöttél. – jegyezte meg. – Én a helyedben menekülnék.
- Nem fogok az életemért rohanni. Én és a büszke vérem, Killian. – újra lőttem, de most eltűnt, majd előttem termett és hatalmas pofont adott, amitől repültem a levegőben, majd a talajra zuhantam.
Oké, elég gyorsan megkaptam az első ütést, de még nincs veszve semmi, kivéve az íjam, mert Killian kettétörte. Úgy tűnik, hogy puszta kézzel kell végeznem vele.
Felálltam, és a szám sarkáról letöröltem a vért.
-Miután végeztem veled, elmegyek a bátyainkért is. – közölte. – Úgy hiszem, hogy egyik se akar nélküled élni, így megváltás lesz számukra a halál.
-Ha a bátyám közelébe mersz menni, akkor a Pokol legmélyebb bugyraiból is eljövök érted, te szemét. – köptem a szavakat.
Nevetett.
Kezdett elegem lenni abból, hogy állandóan kinevet.
-Senki nem tér onnan vissza!
Előttem termett. A nyakamnál fogva felemelt, és a falhoz vágott. Hatalmas pukkanással értem földet. Oké, lehet, hogy tényleg nincs esélyem ellene. Négykézláb álltam, amikor megint mellettem termett és hasba rúgott.
Lassan megszokom a repülést.
A fejembe fájdalom nyilallt, de nem adtam fel. Összeszedtem magam és szép lassan felálltam. Sípolva vettem a levegőt, lehetséges, hogy eltört pár bordám. Vér ízét éreztem a számban, így köptem egyet. Igen, ez nem méltó egy úri nőhöz, de szükség törvényt bont.
-Ne harcolj ellenem, Destiny. – mondta és ismét előttem állt.
Felemeltem a jobb karom és behúztam neki egyet. Reccsent az orra. Nem tétlenkedtem, kikaszáltam alóla a lábát. Killian elterült a földön.  Előhúztam egy nyilat, és nemes egyszerűséggel a bal szemébe vágtam. Az a mocsok fájdalmában felüvöltött.
-Kurva! – kiabálta miközben lerúgott magáról.
Körbe-körbe járkáltam, mert nem tudtam, hogy hol fog megjelenni újra.
Nos, amikor újra megjelent beletépett a hajamba, és a földre csapott. Könnyek kezdték marni a szemeimet. Killian leguggolt mellém, és elkezdte a torkomat szorítani.
-Egyetlen egy dolgod lett volna. – sziszegte. – Halottnak kellett volna maradnod, de te még erre sem vagy képes. – elengedte a nyakam, én pedig nagy kortyokban kezdtem inni a levegőt. – De most végzek veled, és miután megtettem magammal viszem a tested, hogy biztosra menjek.
- Sok sikert hozzá. – hörögtem.
Nevetett, majd egy kard jelent meg a kezében.
Behunytam a szemeimet és összeszorítottam a számat, mert tudtam mi fog következni. A fájdalom átjárta a testem, amikor Killian belém döfte a kardot, de nem szólaltam meg, semmilyen hangot se adtam ki, még akkor, se amikor kihúzta. Fura volt, fele annyira sem fájt, mint elsőnek.
-Nem! – hallottam meg Nik hangját az ajtóban.
Halványan elmosolyodtam. Igen, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem, de legalább újra láthatom Niket.
-Kedves bátyám, végre te is megjelentél. – mondta boldogan Killian.
Mire egyet pislogtam Nik már mellettem térdelt.
-Hogy lehetsz ennyire önfejű? – kérdezte halkan. – Killian nem olyan démon, mint azok, akikkel végeztél angyalka.
-Rájöttem. – köhögtem.
Nik kiegyenesedett, majd kard jelent meg a kezében. Elindult az öccse felé, majd harcolni kezdtek. Végig őket figyeltem, és egy kis idő elteltével jöttem rá arra, hogy baj van. Nikolai nem harcolt igazán. Amikor felfogtam ezt az egészet, erőt vettem magamon, és felálltam. Nem is élhettem volna már, még is képes voltam lábra állni. Fájt, piszkos mód fájt, de álltam. Nik azt akarta, hogy Killian megölje, nem akart tovább élni.
Dühös lettem.
Tudtam, hogy nem lehet már túl sok hátra, de nem hagyhattam, hogy Killian végezzen vele, nem miattam. Ha bele pusztulok, akkor se hagyom, hogy így végezze.
Nikolai kezéből kirepült a kard. Nagy levegőt vettem, és közéjük vetettem magam. A kard súrolta a jobb karomat, fájt, de össze se lehetett hasonlítani, azzal a fájdalommal, amit a lyuk okoz a testemen.
-Hány életed van, ribanc? – kérdezte Killian.
Nikolai elkapott és magához húzott.
-Nem adhatod fel! – néztem a szemibe. – Nem miattam! Harcolj Nik!
- Nélküled...
- A francba is Nikolai! – kiabálni akartam, de ahhoz nem volt erőm. – Ígérd meg!
- Ígérem! – mondta, miközben óvatosan leültetett a földre.
Küzdeni fog. Nik, nagyon ritkán szegi meg a szavát. Ha pedig mégis fel akarja adni, nos, én itt leszek. Annyiszor leszek a pajzsa, ahányszor fel tudok állni. Annyiszor sebesít meg Killian ahányszor csak akar.
A kardok hangosan csattantak a háttérben. Újra felálltam. Átkoztam magam, amiért ilyen gyenge vagyok, átkoztam magam azért, mert ilyen felelőtlen vagyok, amiért mindent magam akarok elintézni.
-Killian! – mondtam erőtlen hangon. – Valamit elnéztél, még mindig élek.
Killian felmordult, majd megjelent előttem, így legalább időt nyerek Niknek.
A nyakamnál fogva felemelt, és újra átdöfte rajtam a kardját, miután kihúzta, úgy, mint egy rongybabát, a sarokba dobott.
Tudtam, hogy már rég meg kellett volna halnom, ezt az egészet egy ember sem élné túl.
-Szeretett téged. – hallottam meg Killian hangját. – Mindig is különleges voltál neki, pedig csak egy mocskos kis fél démon vagy!
- Nem is ismert engem! – csattant fel Nik.
Kiről beszélhetnek?
-Vigyázott rád, óvott téged. Nem érdemelted ezt meg! Nem érdemelted meg az ő nemes démon vérét! Eláruljak egy nagy titkot, bátyám? Az apánk életben van, de miattad nem hagyhatja el a Poklot. Réges régen, az Apokalipszis négy lovas ellátogatott ide, pusztítani akartak, elhozni a Világ végét, de apánk meglátta anyádat. Szerelmes lett belé, így a testvéreit egy ketrecbe száműzte a Pokolba, ő pedig anyáddal szórakozott itt a Földön.
- Az egyik lovas az apám? – döbbent meg Nik.
- Charles, William, Finn és Declan. Szerinted miért vagy király a fél démonok között? Azért, mert az apád a halál lovasa.
Hallottam már a négy lovasról, hódítás, háború, éhínség és halál. De soha nem hittem volna, hogy életem szerelmének a Halál az apja.
-Declan. – suttogta Nik.
- Így van, eltaláltad, Declan az apánk. Az a cafka anyád elcsábította őt, Laura, vagy mi volt a neve. – nevetett. – De hála Lucifernek, hamar megdöglött.
- Laryssa volt a neve. – sziszegte Nik. – Ő volt a legcsodálatosabb ember az egész Világon. Soha többet ne merd a szádra venni a nevét, mert megöllek, te mocskos szörnyeteg.
- Laryssa. – nevetett Killian. – A hatalmas cárnő, akit kitöröltek a történelemből. A nő, aki életet adott neked. Lucifernek végeznie kellett volna vele, még mielőtt világra hozott volna téged, te szánalmas fél vér.
- Dögölj meg! – kiabálta Nik, majd teljes erejével neki ment Killiannek.
- A nagy és csúnya démon ideges lett? – gúnyolódott Kill.
- Nem rég mondtad ki, te szemét. Én nem vagyok démon. Nem vagyok olyan gerinctelen senki, mint te és a többi pajtásod. Nem hasonlítok senkihez, mert részben ember is vagyok. Az anyámtól örökölt emberségem tesz különlegessé. Szerintetek az emberek nem érdemlik meg az életet, szerintetek senki nem méltó az életre, csak ti. Nektek nem szabadna léteznetek, és nem az embereknek! Az emberek önzők, kapzsik néha még gonoszak is, de mindenek előtt jók! Minden ember megérdemli az életet, a jóság miatt, ami mindegyikük szívében ott lakozik!
Ahogy köre pillantottam a sarokban egy vitrinben megpillantottam egy kardot. Csodálatos volt.
Nagyon lassan megindultam felé, ha meghalok, akkor is magammal viszem Killiant. Mire odaértem már teljes testemben remegtem, de nem számított. Az ötödik jobb egyenesembe tellett mire az üveg széttört. Majd kivettem a kardot.
Hirtelen elmúlt a fájdalom, nem éreztem semmi mást, csak nyers erőt, ami átcikázik egész testemen. A kard szinte pulzálni kezdett a kezemben. A sérüléseim eltűntek, és olyan erőt éretem magamban, mint még soha, mintha ezzel a karddal a felszínre tőrt volna lényem azon része, ami eddig valami nyugodt kis zugban aludt volna.
A karddal teljesnek éreztem magam, a markolata pont a tenyerembe illet, a penge pedig olyan volt, mintha a karom hosszabbítása lenne, de ami a legfurább, fényesen kezdtem látni, a kard aktiválta bennem az angyalt, de a teljes angyalt. Hallottam, ahogy szétreccsen a hátamon a pólóm, és a kabátom, és igen, szárnyak törtek elő onnan. Jobbra majd balra neztem, és megdöbbentem. A szárnyaim nem olyan fehérek voltak, mint a többi angyalnak a képen. Az egyik szárnyam igen fehér volt, míg a másik szárnyam fekete. Pont úgy, mint a szemeim.
A két testvér felé néztem. Nik a földön térdelt, vérzett, de ami a legfurább volt, az az, hogy Killian nem próbálta megölni, hanem valamit lenyeletett vele.
Elindultam feléjük. Killian épp Nik fülébe súgott valamit, amikor mögé értem.
Felemeltem a kardot, és teljes erőmmel átdöftem a démon testén.
-Takarodj a Pokolba, te mocskos szörnyeteg! – kihúztam a kardot, majd újra átdöftem vele. – Érzed Killian? – sziszegtem. – Ha meg akarsz ölni valakit, akkor tenned is kell érte, nem csak beszélni róla!
Killian teste hirtelen semmivé vált. Vége volt. Megöltem.
Letérdeltem Nikhez.
-El kell menned! – nyögte.
Kérdőn néztem rá.
-Démonná fogok válni. Bántani foglak. – nyögte, majd felüvöltött.