2. Gyilkos (Befejezett)

22. Fejezet

Miután vége lett a reggelinek felmentünk Nikkel a szobámba.
Nik végig nyúlt az ágyamon, én pedig mellé feküdtem. Csodálatos érzés volt.
-Sajnálom a reggelit. – mondtam. – Tudom, hogy kínos volt, nem akartam, hogy az első reggelid velünk ilyen legyen.
-Semmi baj, hisz ők a családod. Az én családom is elég fura.
-De akkor is. Ráadásul a te családod nem is fura.
-Az öcsém hímringyó, a húgom pedig oly makacs, hogy az már fáj.
-Most írtál le minket a bátyámmal. – nevettem.
-A szüleid amúgy nagyon kedvesek voltak.
-Csak a nővérem ne lett volna itt. – nyögtem.
-Nem értem, hogy miért ilyen veled. – mondta Nik.
- Azért ilyen velem, mert létezem. – válaszoltam. – És mielőtt azt mondanád, hogy ez biztos nem így van, csak szólok, hogy Sarah ezt maga mondta Dominicnak. Szóval azért gyűlöl, mert megszülettem.
-De itt van neked a bátyád.
-Igen, itt van a bátyám. – értettem vele egyet. – Ha ő nincs, akkor én se vagyok.
-Mit szeretnél ma csinálni, angyalka?
-Azt szeretném, ha a szobám minden egyes négyzet centiméterén magadévá tennél, de előtte kérdeznem kell valamit. – Nik kérdőn nézett rám, én pedig megköszörültem a torkomat. – Mi a helyzet a démonokkal? – tettem fel a nagy kérdést.
Nik nem válaszolt, csak magára húzott és szenvedélyesen megcsókolt.
-Hogy is volt az a rész, hogy a szobád minden pontján tegyelek magamévá?
- Szép húzás, Nik. – mondtam miközben lemásztam róla. – De először válaszolj, utána jöhet az élvezet.
-Angyalka..
- Ne is kezdj bele abba, hogy a démonok dolga nem rád tartozik. – mondtam miközben leültem a kedvenc fotelomba. – Itt vagy velem. Együtt vagyunk. Társak vagyunk. Szóval, igen is rám tartozik, mert a te problémád az enyém is. Az apró betűs részt is el kellett volna olvasnod, mielőtt nekem adod a szíved. Szóval, mi a helyzet?
Nik nagyot fújtatott, és felült az ágyam szélére, pont velem szembe.
-Az elmúlt két évben próbáltunk minél több démont megölni, a Papnők közül, hárman haltak meg. Minden Papnőt elvittünk a kardhoz, de egyikük se tudta megfogni. Mivel ezt a démonok nem tudják, ezért kell még mindig védenünk őket.
-Akkor Végzet halott. – suttogtam.
- Vagy ami rosszabb, te vagy Végzet. – mondta Nik.
-Nem lehetek én. – mondtam. – Két éve meghaltam.
-De visszajöttél. El kell, vigyelek a kardhoz, angyalka, de egy részem nem akarja ezt. Rettegek attól, hogy hozzá érsz a kardhoz.
-Ne félj Nik, megígértem két éve, hogy ha én vagyok Végzet, akkor megteszem.
-Erről van szó. – nézett a szemeimbe. – Ha te vagy Végzet, akkor puszta kézzel fogom megsemmisíteni azt a kardot, mert nem fogod feláldozni magad.
- Nik, előre ugrottunk. Beszélj tovább a démonokról.
Nagyot sóhajtott.
-Ember gyilkosságok nem történtek, kivéve az utóbbi egy hónapot. Az elmúlt egy hónap alatt 7 embert öltek meg, de nincs séma. Nők, férfiak és gyerekek. Az életkoruk nem egyezik, a bőrszínük se, nincs köztük kapcsolat. El pasoban kezdődött, és az utolsó gyilkosság Tulsaban történt. Nem tudjuk, hogy ki vagy mi tette, vagy azt, hogy miért.
Pedig mindig a miért, fontos.
-Van valaki, akiről úgy vélitek, hogy ő tette? Van valami jellegzetes dolog, ami utalhatna egy démonra?
-Semmi tippünk nincs arról, hogy ki lehet az. – mondta csendben.
Papírt vettem elő és egy tollat, majd visszaültem a fotelba. Biztos van valami, amire ők nem jöttek rá, kell lenni összefüggésnek.
-Hol történtek a gyilkosságok, Nik?
-El paso, Seattle, Denver, Indianapolis, New York, Yellowstone és Tulsa.
Szép sorban felírtam a városokat a papírra.
-Hogyan ölték meg őket? – tettem fel a következő kérdést.
- Elvágták a torkukat, utána pedig át döfték a démon pengét az áldozatokon.
A hasamhoz nyúltam. Eszembe jutott, hogy milyen érzés az, amikor egy kard átszakítja a tested. Miután visszatértem meggyógyult a seb, de a heg megmaradt. Nem erősen, de akkor is látszik, mindig emlékezni fogok Killianre.
Rossz érzésem támadt.
-Nik, biztos nem volt semmi olyan dolog, ami fura volt. Ami nem illett oda?
Nik behunyta a szemét, és gondolkozni kezdett. Tudtam, hogy fejben visszapörgeti az eseményeket.
-Az utolsó helyszínen volt egy csokor rózsa, és az volt az üdvözlő kártyára írva, hogy a kedvencemnek.
Az ereimben megfagyott a vér. Alig tudtam levegőt venni, rosszul lettem. 
-Angyalka, jól vagy? – Nik a semmiből termett mellettem.
-Azt hiszem rájöttem. – mondtam halkan. – Az undorító öcséd mindig a kedvenc grófnőjének hívott. – suttogtam.
Újra írni kezdtem a papírra, de most más sorrendbe írtam le a városok neveit.
Denver.
El paso.
Seattle.
Tulsa.
Indianapolis.
New York.
Yellowstone.
Aláhúztam a városok kezdő betűit.
-Destiny. – motyogta halkan Nik.
-Miattam ölték meg őket. – suttogtam. – Nik, ez az egész nekem szól. Az öcséd tudja, hogy élek. És azt hiszem, azt akarja ezzel üzenni, hogy értem fog jönni.
-Felhívom a többieket, fél óra múlva találkozni fogunk velük.
-Nik, előtte beszélnem kell Ashel. Nem mehetek úgy oda, hogy ő maga ölne meg.
Nik nem mondott semmit, csak a kezembe adta a telefont, és kiment a szobámból.

.............................................................................

Miután Nik ideadta a telefonját leültem az ágyamra. Tudtam jól, hogy Ash nem fogja felvenni, ha meglátja az én számomat, de így igen.
Nagy levegőt vettem és megnyomtam a hívó gombot.
Már csak ezt az egy dolgot kellett elintéznem, már csak el kell érnem, hogy a legjobb barátnőm megbocsásson.
-Mit szeretnél Nikolai? – hallottam meg a hangját.
- Beszélnünk kell. – szólaltam meg. – Kérlek, Ash ne tedd le.
-Hol van a bátyám? – esett nekem. – Megint bántottad? Mert, ha igen, akkor isten engem úgy segéljen..
-Nem bántottam őt. – mondtam egyből. –Ő maga adta ide a telefont.
Horkantott egyet.
-Mióta vagytok ti ilyen jóba?
Csend.
Erre nem tudtam mit mondani. Hogy mondhatnám el neki, hogy figyelj pár napja még meg akartam ölni, de akkor is szerettem, és hé, megint együtt vagyunk. Ez az a pillanat, amikor Destiny de LaFayette elnémult, nem tudott mit mondani.
-Ne mond, hogy kibékültetek. – nyögte.
-Ez olyan nagy probléma lenne? – suttogtam.
-Mint Nikolai testvére azt mondom, hogy megérdemel egy második esélyt. De mint a legjobb barátnőd, azt mondom, hogy hülye vagy amiért visszafogadtad, mert nagyon csúnya dolgot csinált veled.
Jól van, nézzük a jó oldalát. Még mindig a legjobb barátnőjének hív.
Szóval még van egy kis reményem.
-Ő volt az a személy az életemben, aki kurva nagy fájdalmat okozott, ez tény.  De a legnagyobb boldogságot is ő hozta el nekem. Szóval hallgatok a szívemre. Tudod, egyszer régen valaki azt mondta nekem, hogy hallgassak a szívemre, még akkor is, ha tudom, hogy pofára fogok esni.
-Biztos valami őrült kurva volt. – morogta.
Halványan elmosolyodtam.
-Ashley. – kezdtem. – Őszintén mondom, hogy tiszta szívből sajnálom, azt, hogy fájdalmat okoztam Nikolainak és Ethannek. Elborult az agyam. Évek fájdalma tért vissza hirtelen, és nem tudtam mit tenni, azt se tudtam, hogy csupán az érintésemmel és a fájdalom gondolatával ilyen dologra vagyok képes. Ha visszafordíthatnám, az idő kerekét mindent megváltoztatnék. Térjen vissza az összes fájdalmam, már az se érdekelne, csak ne okozzak neked, a bátyámnak és a testvéreidnek fájdalmat és csalódást.
-Ők a családom, Destiny. A testvéreim, ha bárki más tette volna ezt, már rég halott lenne, de basszus, te Te vagy. Viszont, csak gondolj bele az én helyzetembe. Mi lenne, ha én okoznék fájdalmat a te családodnak? Ha én okoznék fájdalmat a te bátyádnak? Ő a családod, te mit tennél a helyemben?
-Megölném azt a nyomorultat, aki fájdalmat okozott neki. – mondtam halkan.
-Látod, erről van szó.
-Sajnálom. – mondtam.
-Tudod, kicsit magamat is hibáztatom. Miután Nik visszatért, nekem is meg kellett volna, látogatnom téged. Nem értem, hogy miért nem tettem. Talán csak a legjobb barátnődre lett volna szükséged, de én nem voltam ott. Sajnálom!
-Ne mondj ilyet! Ez az egész csak és kizárólag az én hibám.  Nincs kis kapu. Nincs olyan, hogy mi lett volna ha. Megtörtént. Sajnálom. Mindent, hogy hazudtam, hogy bántottam Ethant és Niket. Tiszta szívemből sajnálom, és csak azt szeretném, ha megbocsátanál nekem, mert te vagy a legjobb barátnőm, mert két és fél éve nem láttalak, és őrült mód hiányzol.
-Tudod mi az egyetlen egy szerencséd, Destiny de LaFayette? Hogy a családomba tartozol, te is a családom tagja vagy, és minden vágyam, hogy találkozhassunk, és végre megölelhesselek.
-Szóval?
-Szóval megbocsátok.
Nagyot sóhajtottam.
Mázsás súly szakadt le a szívemről.
-Köszönöm. – mondtam. – Szeretlek.
-Én is téged, te bolond, szadista nőszemély.
Elmosolyodtam.
-Akkor mikor találkozunk? – tette fel a kérdést.
-Fél óra múlva. Nik összehívta a fél démonokat. Rájöttünk valamire. Ott fogunk találkozni.
-Alig várom. – mondta. – Akkor fél óra múlva. – és letette.