Akarat [Jungkook ff.] - Befejezett

4. rész

Szavaim helyett, amik a torkomon akadtak, mikor megláttam a férfit, inkább hagytam, hogy cselekedjek, még ha ezzel jobban összezavarom őt i s, és magamat is. Felemelkedtem hozzá, mivel túl alacsonynak bizonyultam, és egy apró csókot leheltem ajkaira. Tudtam, hogy nem lehetett valami nagy dolog, ugyanis ez nekem az első, és olyan tapasztalatlannak éreztem magam, hogy mikor megtettem megkérdőjeleztem a saját gondolataimat.

Miért csináltam? Ezzel mit akartam elérni nála?

- Most már aztán, tényleg nem értelek. - mondta, mikor elszakadtam tőle. Nem tudtam ránézni, a fejem egyre jobban sajogni kezdett, a szobában pedig hirtelen lett meleg, ami azt bizonyította, hogy megint a kelleténél jobban pirultam el.

A földet bámultam, és próbáltam nem dadogva, egy értelmes mondatot kiszorítani a torkomból.

- Azt mondtad... ezt az egyet meg akartad hagyni nekem. Én viszont úgy döntöttem, hogy neked adom. - kicsit se volt furcsa úgy beszélni egy egyszerű csókról, mintha egy tárgy lenne. De mégis, Jungkook az első együttlétünk után is bocsánatot kért, amiért neki kellett megtenni, és elvennie az ártatlanságomat, ezért gondoltam úgy, hogy ha az már nála van, neki adom ezt az egyet is, ami megmaradt.

- Nos, sikerült meglepned. - vonta fel szemöldökét, majd áthelyezte testsúlyát a másik lábára, és zsebre dugta kezeit. - De ez nem válasz arra, hogy mit keresel itt.

- Azok után, amin keresztül mentünk, valamiért nem tudtam itt hagyni ezt a helyet. Vagy téged. - biggyesztettem oda mondandóm végére, de olyan halkra sikeredett, mintha csak értelmetlen szöveget motyogtam volna.

- Akkor megkérdezem másképp. - rázta meg fejét, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy még mindig nincs megelégedve a válaszommal, amit teljes mértékben meg tudok érteni. Várnom kellett volna legalább addig, amíg egy értelmes mesével előállok. Elvégre, azt nem mondhatom, hogy szerelmes lettem belé, hiszen azt se tudom az milyen. Egyszerűen nem akarom elhagyni.  - Milyen szerepet akarsz betölteni az életemben?

- Amilyet adsz.. - vágtam rá azonnal egy vállrántás kíséretében. Egyszerű válasznak gondoltam, ami rögtön adta magát, amint feltette a kérdést, ez azonban még annyira se tetszett neki, mint az előzőek. Szemei elsötétültek, és lassan, kimért léptekkel megindult felém, miközben végig tartotta a szemkontaktust. Mivel közel álltam a falhoz, elég volt kettő lépést hátrálnom, hogy hátam a kemény és hideg felülethez érjen.

Kezeit a derekam mellé emelte, hogy ott támaszkodjon meg ezzel elvágva a menekülésem vonalát. Fejét az enyém mellé hajtotta, én meg reflexből csuktam be szemeimet, várva, mit akar tenni.

- Egy ilyen helyzetben - suttogta fülembe - Nem engedheted meg magadnak ezt a fajta megalázkodást. Mit tennél, ha most azt mondanám neked, hogy mától az ágyasom vagy? Azt is félvállról vennéd? - nagyot nyeltem, és megráztam akartam rázni a fejem, azonban a testem nem mozdult. Éreztem, hogy elhúzódik, majd hideg ujjait állam alá helyezte, és fejemet felszegte velük, hogy rá nézzek. - Kérdeztem.

- Nem! - válaszoltam a tőlem telhető leghatározott hangnemben, mást azonban nem tudtam mondani.

- Akkor holnap visszajövök, és megkérdezem még egyszer. - jelentette k i, és az ajtó felé sétált, de mielőtt kimehetett volna rajta visszafordult felém. - Nyugodtan aludj, ameddig akarsz. Nem fog senki zavarni. - azzal kilépett, de az ajtót nem csukta be, csupán csak ahogy én is tettem, behajtotta.

Lecsúsztam a fal mentén, és leültem a földre, amíg újra össze nem szedem magam. Mégis mit képzeltem, mikor visszajöttem? Indok nélkül nincs az a hülye, aki megengedné, hogy ott maradjak valahol.

Felnéztem az ágyra, de nem vitt rá a lélek, hogy befeküdjek. Az ember azt gondolná, hogy a több hónapos kemény matracon alvás miatt egy ilyen helyzetben mindenki örömmel ugrana a puha paplanok közé, én azonban inkább a földet választottam. Ráhajtottam térdeimre a fejemet, és úgy próbáltam meg gondolkodni a válaszomon, amíg az álom el nem nyomott.

Mivel nem volt a szobában óra, fogalmam sincs, mennyi lehetett az idő, mikor reggel felkeltem. Nyújtózkodtam egyet, majd az ablakhoz léptem, hogy kinyitva friss levegőt engedjek a szobába. A kinti csípős idő azonnal megcsapta arcomat, mégis jól esett egy ideig a kellemes szellő, ami libabőrössé tette a ruha által nem fedett testrészeimet.

Kimentem a szobából, hogy lent a konyhába keressek valakit, de amint a lépcsőre értem, idegen embereket láttam meg, ahogy a földszinten sürögnek-forognak. Fehér ruhájuk poros, piszkos, és szakadt volt, valamint egy pillanatra se álltak meg. A kinti kocsiból pakolták be az anyagokat, a hátsó folyosóra. Leléptem a lépcsőről, de egy hang azonnal kizökkentett, a kíváncsiskodásomból.

- Kisasszony! - hátra néztem, majd rögtön elnézést kértem, és visszaléptem a lépcső első fokára, hogy elengedjem a munkást, aki elé beálltam. Kezei tele voltak, ha jól látom eléggé nehéz holmikkal, így értem, miért nem került ki.

Körülnézve, csak, hogy senkit se zavarjak befutottam a konyhába, ahol Jin mint mindig már a majdnem kész ételt kevergette a gázon. Leültem az asztalhoz, és kezeimre támasztottam fejem, miközben figyeltem, miket csinál a férfi. Így, olyan egyszerűnek látszik, ha viszont én próbálom meg, abból tömegkatasztrófa lesz.

Tudta, hogy itt vagyok, mivel rögtön elővett egy tányért, amint elzárta a gázt. Megköszöntem az ételt, de még nem álltam neki, csak tekintetemmel ismét kivívtam magamnak a figyelmét.

- Miért te főzöl még mindig? - elvégre, vége van.

- Mert még nem vettek fel a helyemre senkit. - adta tudtomra az egyszerű választ. - Amúgy is szeretem ezt csinálni, és ebben a házban csak én tudok ehető kaját gyártani. - vonta meg vállát. - De persze, ha szeretnél segíteni. - rögtön felemeltem kezeimet, ezzel beléfojtva a szót.

- Jobb, ha engem nem engedsz oda. - nem taglaltam miért, elég volt neki ennyi, mivel együttműködően bólogatni kezdett.

- Akkor most én jövök. - ült le mellém. Ujjait összefonta, és az asztalra könyökölt, amiből mér leszűrtem, hogy ez a beszélgetés is hosszú lesz.  - Miért jöttél vissza? - akárcsak Jungkook. Vajon most ő is itt van valahol, mert ez az első próbája? Elvégre mondta, hogy ma megint megkérdezi, de simán kinézem belőle, hogy ezzel próbálja feszegetni a határokat.

- Őszintén szólva, én se tudom. - ráztam meg a fejem, majd egy nevetséges indokkal álltam elő, amit így kimondva ha lehetne, inkább visszaszívnám, hogy senki se hallja. - Nincs hova mennem.

- Önkéntes szeretetszolgálatnak nézünk ki? - kérdezte kemény tekintetével, ami jogos volt. Ugyan nem tudok róluk sokat, milyen ügyekben vannak benne, de ez tényleg hülyén jött ki.

- Nem. Ha Jungkook úgy dönt, hogy el kell mennem, akkor már itt se vagyok.

- Akkor? - vonta fel szemöldökét. Láttam a tekintetében, hogy kíváncsi, mert ő se tudja elképzelni, mi forgott a fejembe, illetve forog még mindig. A gond ott kezdődik, hogy az én fejem egy ideje már leállt.

- Hozzá, jöttem vissza. - jelentettem ki. Látszólag ez a mondat tetszett neki, mivel elmosolyodott éppen úgy, ahogy régebben is tette, majd hátra dőlt, és engedett kicsit a tartásán.

- Ezt a tekintetet akartam látni. - mutatott szemimre, amit én nyilván nem láthattam, így nem tudom, mire gondolt.  - Meg kell hagyni, elég érdekes vagy. Ezek után visszajöttél ide.. - pár pillanatra elgondolkodott a mondaton, majd mintha valami butaság ékelődött volna be fejébe, megrázta a fejét. - Minden esetre örülök, hogy itt vagy. Mint ahogy azt mondtam is, te voltál eddig a legszimpatikusabb, az pedig csak dob rajta, hogy túlélted. - mosolyogva bólintottam, mert nem tudtam mit mondani erre. Egyszerre volt kegyetlen, igazságtalan, és kedves ez a mondat tőle. Elvégre ezzel kiemelt engem a többi lány közül, pedig szerintem voltak közöttük is olyanok, akik túl tudták volna élni, ha az apja nem dönt olyan korán arról, hogy meg kell halniuk. Nekem is csak azért volt ekkora szerencsém, mert mindig halasztotta a dolgait, valamint Jungkook jókor volt jó helyen.