Akarat [Jungkook ff.] - Befejezett

24. rész

Nem számoltam a perceket, csak menekültem a lángok elől, amik az omladozó kastély falaival egyre messzebb értek el. A fák egy része teljesen odalett, én pedig nem tehettem mást, minthogy állok a szökőkút mellett, és végig nézem, ahogy az otthonom odalesz. Könnyeim már rég elapadtak, annyit sírtam, fejem pedig hasogatott a sok kérdés miatt, ami felgyülemlett benne.

Egy kocsi hangjára lettem figyelmes, ahogy rám dudál, majd megvilágítja erőtlen lényemet. Szemem elé húztam kezem, hiszen erős fénnyel vakított, és így néztem végig, ahogy kiszáll egy ember, és egyenesen felém jön. Nem féltem, csupán csak hátráltam pár lépést, ám ő tisztes távolságban állt meg előttem.

- Engem hívtál. A nevem Kim Namjoon. Induljunk. - mintha egy robottal beszéltem volna. Mondatai kimértek és nyugodtak voltak a történtek ellenére is, bár gondolom ez a dolga. Beültem a kocsiba hátra, mintha egy taxi lenne, és hagytam, hogy oda vigyen, ahová kell. Fogalmam sem volt, ki ez, mit akar, hova visz, és miért van ez az egész, de olyan fáradt voltam, hogy gondolkodni sem volt időm.

Nem figyeltem semmire, így nem tudom, hol lehetünk, csak azt vettem észre, hogy kinyílik mellettem az ajtó, és beszól, hogy szálljak ki. Kissé meglepődtem, hogy egy egyszerű parasztháznál tett ki, de nem hagyott ott, hanem zsebéből előhalászva a kulcsokat, beengedett a háromra zárt ajtón. Nem mondott semmit, nem mutatta be, mi hol van, hanem egyenesen a konyha felé vette az irányt, ott is egy szúk kis ajtón át egy kamrába. Biztos vagyok benne, hogy lakik itt valaki, elvégre úgy van berendezve, és csak remélni merem, hogy nem egy idegen lakásban vagyunk, akik most épp a szobájukban pihennek mit sem sejtve.

A kamra ajtaját becsukva eltolt egy üres fa polcot, ami mögött rejtőzött egy hosszú lépcsősor, amit apró, poros lámpák világítottak meg. Ahogy lépkedtünk egyre mélyebbre, megcsapott a jellegzetes hideg, ami ismerős volt, de nem foglalkoztam vele. Nem történhet meg még egyszer, és nem is fog.

A lépcsősor végén egy ajtó volt, amit nekem kellett kinyitnom, és amint beléptem, a meglepődöttségem a tetőfokára hágott. Mintha visszamentünk volna a fenti házba, ugyan úgy be volt minden rendezve, meleg volt, és otthonos, csak úgy, mint a leégett házban.

Az egyik sarok takarásából, egy kíváncsi férfi lépett ki, hogy megnézze, ki jött be az ajtón, ám amint észrevett arca megenyhült, ahogy az enyém is, és odafutottam hozzá.

- Reméltem, hogy jól vagy.. - mondta Jin, miközben megölelt. Ismét nem bírtam ki sírás nélkül, mert ha ő él, az azt jelenti, hogy a többiek is.

- Jungkook? - kérdeztem amint elváltam tőle, és felnéztem rá, hogy leolvassam arcáról az érzelmeit, ha esetleg hazudni akar.

- Itt van. A szobában.

- Mi történt? - vontam kérdőre, de ezt mintha meg se hallotta volna, megfogta a kezem, és ahhoz a bizonyos helyhez húzott, amit az előbb említett. Kopogás nélkül nyitott be az ajtón, majd szabályosan betolt, és be is csukta mögöttem. Jungkook fel alá járkált, telefonnal a kezében, mikor pedig felnézett rám, mintha nem is lenne értékes az eszköz, elhajította, hogy elé lépve szorosan magához vonjon.

Kezeim hátán kapaszkodtak a férfi ingébe, homlokom pedig a vállán nyugodott, miközben igyekeztem abbahagyni a sírást. Olyan vagyok, mint egy nagy gyerek, de ebben a helyzetben szerintem mindenki megérti, ha megijedtem.

- Tudtam, hogy meg fogod oldani. - kezei köze vette arcomat, hogy letörölje guruló könnycseppjeimet, majd szemembe nézzen, ezzel is nyugtatva a még mindig háborgó lelkemet. - Ne haragudj, hogy át kellett ezt élned.. - megráztam a fejem, és inkább ismét a mellkasának nyomódtam. Egy részem nem akarta elhinni, hogy itt van épségben, hiszen ha visszagondolok a lángokkal díszített házra, csak még jobban elfog a borzongás. Valaki nagyon utálhat minket, ha erre is sort kerített.