Akarat [Jungkook ff.] - Befejezett

7. rész

- Ryung! - hallottam meg nevem az ajtóból. Nem volt szükség rá, hogy megforduljak, tudtam, hogy Jin az. Mellém sietett, majd felém nyújtotta tenyerét, hogy felsegítsen. Egyik kezében a cuccok voltak, a másikkal pedig segített bemennem a konyháig, ahol rögön előállt valami étellel. Ugyan éhes voltam, de ez az érzés már olyan mérhetetlen határokig elment, hogy úgy éreztem, minden falat kényszerből megy le a torkomon.

Miután szinte kiittam a csapot, lassan felmentem a szobámba, és letettem az ágyra a dolgokat. Most, hogy nézem, egyre barátságosabb ez a hely. Kaptam egy tükröt, és még egy, szekrényt, amibe valószínűleg holnap jönnek ruhák.
Ledobtam a felsőmet és a nadrágomat, majd kezembe vettem a combfixet, hogy felrakjam.

Valószínűleg nem a fegyveremet fogom benne tárolni, ugyanis a ruhák, amiket láttam a boltba, illetve a tárgyaláson, a többi nőn, eléggé testhez állóak, így észre fogják venni ha kívülre rakom. Belülre de fordíthatom, mert akkor vagy kidörzsöli a combomat, vagy nem fogok benne tudni járni, csak terpeszbe, mint akit seggbe raktak, az pedig valljuk be, nem festene jó képet Jungkookról. Bár ebben a szakmában, ki tudja...

Kezembe vettem a rúzst, és gondolkodni kezdtem, hova is tudnám tenni, de ekkor lenyomódott a kilincs, az ajtón pedig Jungkook lépett be. Amint meglátott, mind a ketten lefagytunk. Szerencsére azonban hamar kapcsolt, és becsukott szemmel elfordult.
Mivel nem volt a környezetembe más, felvettem azt a ruhát, amit ma kaptam. Úgy is fel akartam próbálni.

- Meg akartam nézni, hogy vagy. Jin mondta, hogy a földön talált meg. - jött közelebb, majd felmért engem is, és a magamon viselt ruhát is.

- Jól vagyok. - jelentettem ki határozottan. Nem akartam magyarázkodni, mivel gyengének gondolhat, hogy egy kis éhség így ki tudott ütni. Ha még panaszkodnék is, az csak rontana a helyzetemen.

- Akkor gyere ide. - intett maga elé. Összeszorítottam az öklöm, majd odabicegtem elé, ő azonban megragadta a vállam, és úgy fordított, hogy háttal legyek neki. Mégis, mindent jól láttam, elvégre a tükör előtt álltunk. Arca hirtelen váltott át, valami olyanba, amitől kissé megijedtem. Elmosolyodott, és végig tartva velem a szemkontaktust, leguggolt.
Megfogta a szoknyám alját, és felhúzta éppen annyira, hogy a bugyim ne látszódjon ki, de már csak milliméterek választották el. Mivel feszül az anyaga, így mikor elengedte, ott maradt. A combfixhez nyúlt, hogy kicsatolja, majd lassan elkezdte feljebb tolni. Két ujjával fogta a vékony anyagot, a többivel viszont tudatosan simogatta bőrömet, ami miatt libabőrös lettem, és ajkamba haraptam, miközben elnéztem oldalra, hogy véletlenül se kelljen a szemébe néznem.

- Ennek, itt a helye. - jelentette ki, majd felállt, és lehúzta a szoknyát a helyére. Nagyot sóhajtottam, azonban mikor ismét rá néztem, nem nyugtatott meg az arca, ami ugyan olyan volt.

Közelebb lépett, mellkasa súrolta hátamat, majd felemelte elém a rúzst. Még a vér is megfagyott bennem, mikor megláttam.

- Tudod, hova való? - tette fel a kérdést, én azonban csak nagyra nyílt szemekkel pislogtam rá. - Állj terpeszbe. - adta ki az egyértelmű utasítást, én azonban nem mozdultam.

- Nem... Nem... - mondtam, fejemet hevesen megrázva. - Megoldom egyedül is.. - jelentettem ki remegő hanggal. Egy lemondó sóhaj keretében vállat rántott, és letette a többi mellé. A megkönnyebbülés, ami akkor az arcomra ült, szerintem szabad szemmel látható volt.

- Taehyung kegyetlen. - nevetett fel, miközben felvette kezébe a fegyvert. - Azért lőni ne ezzel kezdj. Nincs kedvem orvost hívni megint. - nézett rám, én pedig bólintottam. Szemügyre vett mindent, főleg a technikai eszközöket, és felemelte a becsomagolt fülbevalót. - Nincs kilyukasztva a füled. - állapította meg, ami nekem eddig le sem esett. Odakaptam a kezem, mintha meg akarnék róla győződni, de igaza volt. - Amíg nem viszlek sehova, nem fog kelleni felvenned. Azonban nem lesz mindig így.