Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

23.rész

-Hé, Peter-mozgolódtam-Fent vagy?

-Most már igen-szólalt meg rekedtes hangján-baj van?

-Nem hallod?-féltem nagyon is, és akkor hallottam még egy lövést.

-Beka, nyugodj meg. Biztos, hogy sem...- kivágódott az ajtó, amin egy idegen lépett be, nem szólt semmit, csak elvágta a köteleket, majd fegyvert szegezett ránk.

-Beka, tedd amit kér-mivel nem vagyok valami szófogadó, hirtelen fordultam meg és kirúgtam a kezéből a fegyvert. Majd fejbe rúgtam, és ízelítőként a magamhoz kapott fegyvert a homlokához szegeztem.

-Utolsó kívánság?-kérdeztem illendő hangnemben, de azért hallatszott rajt a szarkazmus.

-Dögölj meg-köpte félre a vért, ami a szájában keletkezett a rúgás miatt.

-Meglesz-húztam meg  a ravaszt, és most semmit nem éreztem, lehet hogy túl vagyok ezen az egészen?

-Kicsim, jól vagy?-fogta meg a kezem Peter.

-Szóval kicsim?-csókoltam meg.

-Ha tudnád mennyit álmodtam ezzel-húzta perverz mosolyra a száját-egyébként... Ádám képzett?

-Nem, de honnan ismered?-erre értetlen fejet vágott.

-Beszéljük meg később. Most muszáj eltűnnünk innen. Lehet, hogy egy bandaháborúba kerültünk.

-Igaz-kulcsoltam össze az ujjainkat, majd húztam magam után-Amúgy... Az esküvő 1 hónapja volt-vakartam meg kínosan a tarkóm.

-Ha te tudnád... Na de most haladjunk-irányított.

Egy hatalmas raktárépületben voltunk, és ismerős illatot éreztem. Különös... Erős kölni szag lengte be a teret, még így a hullákkal is. Egyre többen voltak körülöttünk, de mindegyik engem próbált megsebesíteni. Tudtam, hogy apu gyenge pontja kell,de ezt nem adtam meg senkinek. Peterrel egymásnak háttal állva próbáltuk leküzdeni a minket körülvevő emberek támadását. Persze kisebb-nagyobb sikerrel. Mi van, ha most látjuk egymást utoljára? Túlságosan szeretem, először Ádámot láttam benne, majd megláttam Petert... az igazi Petert. Nem bírnám feldolgozni az elvesztését. 

Mikor leküzdöttük a kisebb csapatot, csak eszméletlen embereket lehetett látni. Volt halott is, volt aki haldokolt. Mégsem érdekelt. Elindultam előre, mikor Peter visszarántott. 

-Beka-suttogta a nevem, miközben egy férfire mutatott,  aki az épület tetején állt, és rám célzott, de aztán hirtelen összeesett. Apu intett le a tetőről, majd mikor leért hozzánk ölelésébe volt. Peter is csatlakozott hozzánk, és a körülöttünk lévő emberek (apu alkalmazottai) kezdtek szétszéledni.  

Az idilli pillanatot a mi embereink felől érkező fegyver kattanás zavarta meg. Majd nemes egyszerűséggel rám irányította. Nem lőtt, csak közeledett. Apa és Peter is mozdulatlanul állt. Féltek, én is, de már meg is volt a tervem, így Peter felé biccentettem, aki egy alig észrevehető bólintással engedélyezte a dolgokat. A tag elkapta a hajam, majd húzott maga felé, és hátammal mellkasának ütköztem. Halántékomhoz emelte a fegyvert, majd beszélni kezdett.

-Tudod Henry... Sosem értettem, hogy miért kellett szegény lányt intézetbe adnod. Miért kellett megvonnod tőle az apai törődést. Valld csak be, könnyebb volt nélküle, egy teher volt. A kis Rebeka minden mozzanatát figyeltem. Hét éves volt, mikor vágyat éreztem, szinte fájt, hogy nem sikít...-fogta meg az állam, és közben láttam, ahogy Peter megfeszült- De nem is ez a legnagyobb meglepetésem. Beka drágám, tudom jól, hogy milyen tehetséges vagy, milyen az észjárásod, de azért apránként elmagyarázom, hogy mi folyik itt. Én Henry embere vagyok, és az oroszoké is.-Noah(motyogtam)-pontosan, okos kislány. Apád engem bízott meg a figyeltetéseddel, és tudtam, hogy te vagy a gyenge pontja, tudtam, hogy forrófejű vagy, ahogy Henry is, és ha találkoztok, majd haragudni fogsz rá. 4 évvel ezelőtt olyan kecsesen mentél  járdán... Szép, nagyon szép voltál, most pedig igazi nő lettél. Egy sikátorba rángattalak, és elvettem az egyetlen dolgot, amit a magadénak mondhattál. Sikítottál, sírtál. Életed legrosszabb napja volt, nekem pedig a legjobb-nem bírtam tovább, elsírtam magam. Egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert, majd a fejére szegeztem.

-Most én veszem el azt, ami engem illet, és megkapod azt ami téged... A bosszút-ezzel fejbe lőttem. Élettelen teste a földre zuhant, és pedig térdre rogytam.

-Nem!-sikítottam, és közben sírtam... Peter mögém jött és hátulról ölelt, mintha az élete múlna rajt.

-Nem bírom-suttogtam, a könnyeim pedig némán áztatták az arcom. 

-Szeretlek-mondta, én pedig megdermedtem. Sosem mondta ki, egyszer sem. Válaszul csak lehámoztam magamról a kezeit, majd megfordultam és egy csókkal köszöntem meg mindent. Mindent...