Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

36.rész

-Úr isten Beka, ne sírj! Az csak egy pohár-símogatta a hátam Peter. Igen, úgy van. Visszakaptam és nem vonom be az életembe... Micsoda mocsok vagyok, nem? Azt csinálom, amit az anyám tett apával... Vér vagyok a véréből... 

-Igen, igazad van.-töröltem meg a szemem-menj csak vissza. Feltakarítom és megyek.

-Ugyan, segítek-ölelt át, majd belepuszilt a hajamba-Amúgy... mi a baj?0

-Tessék?-bontakoztam ki az öleléséből.

-Beka, mindketten tudjuk, hogy egy mindent átélt személy nem sír egy törött pohár miatt-vezette tenyerét az arcomra, a testem pedig egy röpke másodpercen belül libabőrrel reagált az érintésre. Utáltam ezt, hogy hatással van rám, míg én semmit sem váltok ki belőle...-egy sóhajjal nyugtáztam a gondolataim.

-Megöltem a testvérem-nyögtem ki, majd erős karjai védelmező ölelésébe bújtam. Csak ez kellett.

***

Mikor beértem a céghez mindenki furcsán viselkedett velem. Mindenki feketében volt. Talán meghalt valaki? És erről én miért nem tudok? Gyors tempót diktálva lábaimnak, Henry irodája felé irányítottam a gondolataim. Megyek meglátogatom és akkor meg tudom kérdezni, hogy kinek szól a gyászmenet... 

Elöntött az a bizonyos rossz érzés, tudtam, hogy valami olyasmi áll a dolgok mögött, ami nagyon is fontos, hiszen mindenki feketében és néhányan még sírnak is.

-Szia-léptem be vidáman az irodába, csakhogy anyu is ott volt, ahogy apu is. Sírtak, nem is kicsit-Hát itt meg mivan? Nem vidámnak kéne lennünk, és Orsi mit keres itt?-tapintottam az zavarótényezőre.

-Rebeka ülj le-mondt apa, hangja hivatalos volt, és hallatszot rajt, hogy sírt.

-Apu kezdesz megijeszteni...-ugyan mi történhetett?

-Szóval... Az élet könnyű játék, és van aki benne él, van aki verseny maratont alakít ki. Nem tudhatjuk meddig élünk, hogy hosszú lesz-e a lehetőségeink listája, vagy olyan rövid, hogy az sincs benne "kertészkedtem"-apu már sírt.

-Apu, nem akarjuk megvárni ezzel Andrist is?-próbáltam felvidítani, csak, hogy a név hallatára anyu is elsírta magát és apából kitört minden érzelem.

-Mivan veletek?-kezdtem kétségbe esni.

-Annyira sajnálom!-állt fel apu, majd megölelt-Andris... nem sikerült visszahozni.-Szívem a fülemben dobogott, torkomban egy hatalmas gombóc volt... Nem veszíthetek el mindenkit... 

-Nem! Mondd az igazat!-kiabálok az arcába-mondd az igazat-sírom el magam, és csapkodom a mellkasát. 

Feltépem az ajtót, majd kirohanok egyenesen az előtérbe, ahol látom a sok gyászoló embert.

-Nem!-sikítok, majd térdre ereszkedem-ilyen nincs-suttogom. Még mindíg sírok. 

Mikor legközelebb felébredek, a nappali kanapéján fekszem a pizsomámban, fejem alatt a párnám és a törött porcelándarabok a parkettán. Csak álmodtam...