Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

33.rész

Mindenki próbálta megoldani a rá osztott feladatot, s közben kezdtünk szétszéledni. A csapatunk később tényleg egy család lett, de a rosszabbik fajtából. Rá kellett jönnöm, hogy azért nem megy a dolgok sorozata terv szerint,  mert egy ember lát hozzá. Nem leszünk előbbre, ha mindenki "gyorsan-hamar" fázisban reménykedik és erőlködik... Petert egy hét múlva haza engedték. Szőrnyülködött, mikor elmondtuk neki, hogy mi a munkája. Gyakorlati képességeiben azonban jól látszott, hogy érti a dolgát. Annyira rossz érzés, hogy mellettem van és közben távolinak érzem. Mindig elkerül és nem is rejti véka alá. Ha szembe jön velem látványosan fordul egyet és megy ellenkező irányba. Meddig fogja csinálni ezt?

Peter szemszöge:

8 HÓNAPPAL KORÁBBAN...

Tudtam, ha nem megyek utána elveszítem, hogy hülye és hisztis... Én mégis így szeretem. Mikor elraboltak minket, azt hittem sosem látom az arcát, már csak a közelségét érezhetem. (mivel össze voltunk kötve) Nem mondtam neki, de ha akkor ő nincs, lehet, hogy megbolondulok. Makacs volt és bátor, ennek köszönhetően pedig ép bőrrel megúsztuk. 

Jött az a pali, aki megerőszakolta... Olyan dühöt éreztem és félelmet, amiért elveszíthetem. Másrészt a tehetetlenséget is, hogy előttem ölik meg, mert nem teszek semmi... 

Most is szorítja a mellkasom ez az érzés... Nem azért nem mondtuk neki, hogy testvérek vagyunk, mert titkolni akartuk. Hanem mert úgy éreztük jelentéktelen. De ezen az estén rájöttem, hogy neki fontos, mert szereti testvéremet. Talán ez jobbán fájt mindennél... hogy nem én vagyok az egyetlen. Mégis hajtott a vágy, hogy nem akarom elveszíteni, mert szerelmes vagyok belé! A mosolyába. Abba, hogy önfejű és makacs, hogy nagyszájú és bátor, hogy gyönyörű. Abba ahogyan az érintéseimre reagál. Mikor erre a gondolatmenetre jutottam, rájöttem, hogy a testvérem nem jelent neki annyit mint én, mert neki ez nem adatott meg. Nem neki adta meg az örömöt...

Hirtelen felindulásból mégjobban a gázra tapostam. 2 sávos utón haladtam a reptér felé, hogy elérjem a gépet, tudtam, hogy nekem ő kell és nem akarom elveszíteni. Előzni akartam, és mivel az előttem haladó autó átment a szembe jövő sávba, gondoltam én is mehetek, csakhogy az autó hirtelen visszatolatott, és két jármű is az én autómba tolatott, innen pedig képszakadás. 

De egy gondolat még bennem volt. Szinte megölt a szerelem.

***

Felkeltem és aggaszt, hogy képekről meg sztorikról tudom, hogy ki kicsoda, hogy én ki vagyok. Hogy nem emlékszem semmire, hogy mindez hogyan történhetett meg. Szomorú voltam, és dühös, amiért az élet ezt adta, másrészt azért, mert tudatlanul is, de tönkretettem valakit, akit "előző életemben" szerettem. A lány napról napra magába fordult és én nem hagytam, hogy a közelembe jöjjön. Bűntudatom volt, amiért ezt én váltom ki. Gyönyörű szemei minden nap könnyesen csillogtak, arca beesett volt. Ökle sebes, amit állítólag a boxzsák okozott.

Épp mentem el az irodája mellett, aminek nyitva volt az ajtaja. Ott ült a kanapén, ami az ajtónak háttal helyezkedett el. Hallottam, hogy sír, és az én nevem mondogatja, habár még én sem vagyok biztos abban, hogy így hívnak... Fejét lehajtotta. Mögé lépkedtem, és jobban meglesve láttam, hogy a közös képünket szorongatja. A képen épp a halántékára adok egy puszit, míg ő lecsukott szemekkel vigyorog. Tudom, hogy fontos volt, csak nem emlékszem rá, harcolni akarok, érte... vonz.

Leültem mellé, mire felém fordította könnyes tekintetét. Hirtelen feltört bennem egy emlék. Egy lőtéren voltunk, vagy egy raktárnál, nem is tudom, de minegy is. Sírt, én pedig megöleltem és vigasztaltam, de ez most sem volt másként. Átöleltem a derekát, majd magamhoz húztam. Simogattam a hátát, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, míg a légzése nem lassult. És akkor eszembe jutott még valami...

-Szinte megölt a szerelem-mondtam ki, mire felkapta a fejét.