Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

27.rész

Mintha valamit elvettek volna tőlem... A szerelmet? Nem, az érzés rendületlen! A reményt, hogy minden rendben lesz? Annál inkább. Nem tudnék egy olyan világban élni, ahol nincs ő, ahol nincs a "híres" rántottája, amit mindig megéget. Ahol nincsen Mi... Talán ha...

Sebes arcára raktam kezem, és egyedül a gép pittyogása nyugtatott, mutatta, hogy él. Sokkal jobban szerettem azt, mikor mellkasára hajtom a fejem, és úgy hallom szívverését, miközben a hajam cirógatja, és átkarol. Azok voltunk mi... Ez nem én vagyok, és az én hibám, hiszen csak utánam akart jönni. Meg akarta beszélni a problémákat, amik elől gyáva módon elrohantam. Ő felnőttként viselkedett. Nem érdemlem meg őt-folyt le egy könnycsepp az arcomon.

-Nem érdemellek meg-suttogtam, s átjárt a keserű tudat, hogy kimondva még maróbb-Megígérem, hogy mire felkelsz, én már nem leszek itt. Nem keserítem meg az életed. Az én hibám, én rohantam fejvesztve  semmibe. Te pedig utánam... Én, én-kapkodtam a levegőt, s úgy éreztem megfulladok a könnyeimtől. Ez ment 1 hónapja, mióta visszajöttem Magyarországra...

-Szeretném jóvá tenni-hajoltam közel hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, mivel a szájából és az orrából egy cső lógott-de nem bírlak elhagyni. Csak ígérd meg, hogy nem mész el-szipogtam. Csak ígérd meg-suttogtam, és a kezére hajtottam a fejem.

Sosem éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam, vagy ennyire feleslegesnek, ennyire... Semminek.

Felálltam, és a cég felé vettem az irányt. Nem, nem dolgozom, viszont ott van az egyetlen konditerem, ami hajnalok hajnalán üzemel. Tudtam, hogy apu nem akar látni, és ezt tökéletesen is éreztette velem. Tudtam, hogy anyu is ellenem van, de ahogy mondtam... Sosem leszek családtag, csak csapatjátékos. És Andris, hát ő azzal bűntet, hogy nem keres, de ha szükségem van rá meghallgat. Eleget hallgatott, eleget hisztiztem. Elég volt.

Átvettem az edző ruhám, és a lábamra kaptam egy kényelmes adidas cipőt. Minden nyújtás, és gondolkodás nélkül belevágtam a boxzsákba, és úgy éreztem, hogy én vagyok az a zsák... Gyűlöltem magam, és tudtam, hogy nekem nem jár a happy end. Addig ütöttem a zsákot, amíg magam láttam benne. De egy idő után már csak a véres öklömet láttam, és magam, ahogy próbálok felállni, de összeesem újra és újra. Talán igaz, hogy én okoztam mindent? Hogy magamnak köszönhetem?

Annyira próbáltam tartani a látszatot hogy jól kezelem a dolgokat, de nem ment. Már nem. Csak elterültem a padlón és sírtam. Sírtam, mert úgy éreztem mindeki ellenem van. Sírtam, mert ez már tény volt, és sírtam, mert tudtam, hogy minden az én hibám...