Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

14.rész

Az ágyamban ébredtem. Várjunk, mi!? Szóval álmodtam... Mit is képzeltem? Az eset óta egy szót nem váltottunk, nemhogy csókolózni... Mégis annyira jól esett, annyira boldog voltam. Nem tudom miért, de elkezdek hangosan sírni. Talán azért, mert nem történt meg? Lehet. Vagy inkább a felismerés, hogy beleszerettem az edzőmbe. Annyira nem idős... 4 év? Semmi.                    

-Mi a baj picur?-jön be a bátyám szemét dörzsölgetve. Mégis hány óra lehet?                                            

-Furcsa dolgot álmodtam.-Elmondjam neki, vagy sem. Elvégre.... Ő is benne volt.                                  

-Ide hívjam Vincét? Apu dolgozószobájában van. Biztos meghallgat. Ha már naponta 3 órát rád szán...                                                                                                                                                                                          

-De szarkasztikus valaki-vágtam hozzá a párnát. És pont ekkor jutott eszembe, hogy nem kell többet  pszichológus. Jól vagyok. (Vagyis azt hittem) Megmutatom, hogy erős vagyok!                       

-Nincs szükségem Vincére, mától nem!-bátorodtam fel, de belül kétely mardosott.                              

-Biztos?-aggódó pillantásokat küldött felém, mitől még jobban elbizonytalanodtam, de tartottam magam.                                                                                                                                                                  

-Biztos!

***

Tömtem magamba az ételt, mint aki ősidők óta nem evett. De ha belegondolok, körülöttem mindenki ezt teszi. Hisz ez egy ebédlő. Épp munka szünet van. Mivel apu nem akarja, hogy megerőltessem magam, így kaptam papírmunkát, mi hát dögunalmas.                                                      Vissza kéne rázódnom, de valahogy nem megy. Mintha hallanék egy hangot a fejemben, ami gátol. Néha úgy érzem ez a hang önálló. Valakihez tartozik. Figyeli mikor bukom el, s fikáz ha van siker. Nem merek segítséget kérni. Tudom, hogy utána jönne az "én megmondtam". És hát... a hang folyton lebeszél.                                                                                                                                                          

-Hé' Beka, itt vagy?-méreget aggódva Derek.                                                                                                           

-Hát persze-mondtam, majd felálltam otthagyva az ételt. A hang mondta, hogy tegyem. Hirtelen ingerült lettem, nem tudtam irányítani, nagyon hangosan hallottam.                                                           "Állj fel Beka, te nem tartozol ide. Hiszen most is lenézett. Elbambultál?"                                                   "Ne állj meg! Itt én parancsolok. Menj tovább!"                                                                                                       "Mindent tudok rólad, és róluk is. Nem értenének meg, ne kérj segítséget"-suttogta.

-Tűnj el! A fenébe is-Mondtam ki hangosan, erre valaki megragadta a vállam.                                          

-Beka, jól vagy?-faggatott Andris.                                                                                                                                    

-Jól leszek, csak hagyjatok békén!-ordítottam, ezzel magamat és mindenki mást meglepve.                 "Ügyes vagy Beka, menj tovább, és ne nézz hátra"                                                                                            

-Fogd már be!-Még mindig az ebédlőben álltam. Aggódva méregettek. De én sírva elfutottam.        "Most megmutattad, hogy egy senki vagy. Gyáva alak, engem is csak fejbe lőttél."-mondta, bennem pedig megfagyott a vér. Márk?                                    

Rohantam a kínzókamra felé, ahol Márkot megöltem. Talán hangosan beszél, és még él. De mások miért nem hallják? "Én benned élek, te mondtad. A pokol nekem megváltás"-suttogta. Eközben én már a teremben voltam. Minden tiszta. Mintha meg sem történt volna. Beljebb megyek, a falon még ott a vére. Egy csepp. Még egy. Ott is van. Lehunyom a szemem, s mire kinyitom minden tiszta vér. Ez nem az enyém. Nyikordul az ajtó. Egy árny jön felém... már csak egy lépés választja el tőlem, mikor újra hallom a hangot. "Megőrültél..."                                                    Lehajtom a fejem, és hirtelen térdre rogyok. Sikítok egy hatalmasat. Senki sem hallja, hiszen minden hangszigetelt. Sikítok még, még nem elég. Még túlságosan fáj. Övemre csúsztatom a kezem, és kirántom belőle a fegyverem. Fejemhez emelem. "Tedd meg!"-suttogja megint. Beélesítem, majd az árnyékra célzok, és lövök. Nem tűnik el. Még nagyobbat sikítok, és már magam előtt látom Márkot. "Én mindig veled leszek". Élesítem a fegyvert. Készen állok arra, hogy meghúzzam a fegyvert. Fejemhez irányítom. Még mindig térdelek, a lámpa fény felé emelem a fejem. "Húzd már meg!"-üvölt a hang. Ekkor kiesik a kezemből a fegyver, és elterülök a földön. Nem tudom mióta vagyok itt. Újra felkapom a fegyvert. Felállok. És kirohanok a teremből. A folyosón megpillantom apát. Rémülten néz rám. Ekkor állam alá helyezem a fegyvert, és az arcomon érzem a sós folyadékot.  "Tedd már meg! Senkinek sem fogsz hiányozni, újra együtt lehetünk"

-Beka ne!-üvölti apa, de már ő is sír.                                                                                                                              

-Szeretlek apa.-Meghúzom a ravaszt, és már nem fáj.