Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

11.rész

Talán 2 hete vagyok bezárva, vagy három? Nem tudom. Megtörtem, nem eszek és csak akkor iszok, ha már az összeesés szélén állok. Nem fogytam sokat, viszont arcom beesett. 3 bordám eltört, nyakamon fojtogatás nyomai ékelődnek. Lábamon rengeteg szúrt seb, néhány el is fertőződött. Mellkasom kék-lila. Amit tetőz a fájdalom. Minden nap elviszek ugyanabba a terembe, ahol először voltam, és kapok egy új sebet. Márk rendesen elbánt velem. Közel engedtem magamhoz. Most iszom a levét. A legnagyobb fájdalmat mégis egy dolog váltja ki. Az apám... Kiderült, hogy én vagyok a gyenge pontja, mégsem tesz semmit. Érzem a halált, és már kétszer újra is élesztettek. Miért kínoznak, ha az apámat akarják bántani? Nem elég a tudta, hogy meghaltam? Bár mi van, ha a kamera ami a falon van mindent felvesz, és apám keze közé kerül a felvétel?                                                                                                                                                                                      -Pattanj, ma a főnök vár rád.-hmm... miért nem lepődöm meg? Ha már rossz. Legyen csak rosszabb!                                                                                                                                                                                  -Hallod? Kelj fel!-Rúg belém. Színlelni kezdem, hogy rosszul vagyok, és köhögni kezdek. Közelebb jön, de akkor meglepetésemre vért köhögök fel. Látom hogy pánikolni kezd.                      -Orvost!-kiáltja el magát, de senki sem jön. Hirtelen arcon térdelem, mire megtántorodik. Tudom, hogy ennyitől nem fog kidőlni, így hát erőset könyökölök a válla és nyaka közti részre, amitől összeesik. Elszedem fegyverét, és a ruhám alá rejtem. Hátha szükség lesz rá. Apa nem jött, András sem. Nincs maradásom. Rohanni kezdek kifelé, a kínzó szobát megcélozva. Tudom, hogy ott a kamera. El kell mondanom apának, hogy szeretem és nem haragszom rá. Többé nem. Az ideg szétveti, tudom. Könnyebbüljön meg. A lánya szerette. 

Két férfi kezd utánam rohanni akiket egyszerűen leütök, semmi kedvem nehéz mozdulatokhoz. Így is gyenge vagyok. Elhaladok egy kisebb folyosó mellett, amikor egy érdekes beszélgetést hallok.

-Ha a csaj tudná, hogy az apja közelebb van, mint gondolná.                                                                            -Igaz, hiszen ez a szomszéd épület-nevet fel a másik.

Nekem ez pont elég, találják meg a hullám, és temessenek el a megérdemelt módon. Szaladtam tovább, és akkor elhaladtam egy iroda mellett, aminek nyitva volt az ajtaja, de nem tartózkodott bent senki. Az asztalon volt egy telefon, amit hihetetlen gyorsasággal kaptam fel, és bepötyögtem apám számát. Két csengés után felvette.

-Igen?-hangja szomorú volt.

-Apa, segíts. Szomszéd épület.-Ennyit tudtam mondani, mert valaki megragadta a kezem, és hátra rántott.

-Nem úgy van az szépségem. Most pedig, gyere velem.-egy picit sem mozdultam, így megragadta a hajam, és húzni kezdett. Beértünk a kínzó szobába, ami már szinte törzshelyemmé vált.                                                                                                                                                            -Tessék, kezdj bele!-Meglepetten nézett rám, én viszont fegyvert rántottam és rá irányítottam. Védekezően emelte fel a kezét, jelezvén, hogy megadja magát. Akkor én váratlanul magamra szegeztem a fegyvert, pontosabban a halántékomhoz. A kamerába néztem és csak ennyit mondtam: Szeretlek apa! 

Végül a fegyver elsült.