A történetek szólhatnak bárkikről. Kevés esetben egyezik meg a valósággal.
!!!TILOS A KÖNYVEMBEN LEVŐ BÁRMELYIK TÖRTÉNETET LEMÁSOLNI!!!
Nagy valószínűséggel E/3-ban fogok írni. Ritkább lesz az E/1-ben játszódó sztori.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
/The 100/
Testek vannak mindenhol, élettelenek. Az emberek nem élték túl a Praimfayat, van köztük gyermek, nő és férfi, idős és fiatal. Az ajtó ami eddig megvédett a külvilágtól, most tárva-nyitva. A népem akik már alig vannak százan éheznek, ezért is kerekedtem fel és fegyvert fogva, pár férfival a sarkamban indultam neki felkutatni a nagy erdőt. Valahol csak van még állat és ahogy, a kamerákat néztük kellett is lennie.
Erősen markoltam a fegyvert, ahogy előre törtünk a növényzetben, a levél ropogott a lábunk alatt, aligha volt csöndes. Miközben haladtunk beljebb, hangok ütötték meg a fülem, a mögöttem lévőknek intettem, hogy álljanak meg. A hangokhoz hamarosan arcok is társultak. Egy nő és egy férfi, vitatkozott egymással, mindketten fekete hajúak voltak és rengeteg azonos vonásuk volt. A szavakat amit egymáshoz vágtak nem értettem tisztán, ezért mozdultam kissé előrébb. Viszont a borzasztó talaj miatt, a cipőm talpa megcsúszott és legurultam a domboldalon pont elébük. Ez pech.
A lábam szörnyen fájt, lehet valami sikeresen beleszúródott. Mikor felpillantottam a két idegen fegyvert fogott rám. A férfi egy pisztolyt, a nő pedig egy kardot.
-Egy mounon!-kiáltott fel a nő, miközben felrántott a földről és a kardot a nyakamhoz szegezte. Ahogy beszélt cseppet se értettem, értetlenül néztem a férfira.
-Ki vagy te?-kérdezte meg a pisztolyos, miközben közelebb merészkedett.
-T/N! Kérlek ne öljetek meg.-majd megéreztem a penge élét a torkomnál. Egy határozott mozdulattal, még el is vághatja a nő.
-Mondj egy jó indokot, hogy miért nem.-sziszegte mögöttem. Ez volt a végszavam és mindent elmondtam nekik.
-A népem éhezik a bunkerben ahol eddig éltünk, elfogyott minden élelmünk. Csak egy állatot szerettem volna elejteni, hogy a gyerekeket legalább megtudjuk etetni, ha mi felnőttek nem is eszünk.-a férfinak mintha felcsillant volna a szeme, mikor kiejtettem számon a bunkert.
-O, engedd el.-szólalt meg, mögülem pedig ellépett a nő kinek elég furcsa neve van. Végre nem éreztem veszélyeztetve magam, hogy nincs penge a torkomhoz szorítva.-Azt mondtad bunker? Mi ellen?
Talán még is kár volt jártatnom a szám? Sebes lábammal nem ment az állás, ezért mikor a karok elengedtek a földre rogytam.
-A Praimfaya ellen. Száztizenkét éve épült a családomnak hála. Kevesünket ez mentett meg.-magyaráztam közben pedig próbáltam kitapogatni a sebet a lábamon, amit hamar meg is találtam. O és a másik, figyelték minden mozdulatomat, miközben szorító kötést tettem a véres részre.-Pár emberem itt van még a domb tetején. Ha esetleg idejöhetnének..?-a férfi bólintott a nő viszont csak a fejét ingatta nem igazán tetszett neki a dolog.
Intettem annak a pár katonának akik felettünk lövő helyzetben álltak. Fegyvereiket maguk melléeresztették és óvatosan lejöttek hozzánk. Mike lehajolt, hogy felemeljen.
-Bellamy jelentkezz, minden rendben?-a férfi akinek már nevét is tudtam Bellamy, kezébe vette rádióját és beleszólt.
-Clarke minden rendben. Viszont találtunk valakit, aki esetleg érdekelhet.-pillantott rám Bellamy és elég rossz előérzetem volt. Majd a Clarke nevű személy mondott valamit a férfinak és a rádiót újra az övcsatjára helyezte.-Wanheda, azt akarja, hogy vigyünk el hozzá. Szóval azt ajánlom, hogy gyertek velünk, különben golyót repítek belétek. Világos voltam?-Bellamy végig nézett rajtunk, az embereimre néztem és mintha a pillantásomból értették volna, hogy most nem lesz erőszak. Nem mintha ők megakartak volna halni, hisz család van odahaza.
Bellamy vezetésével elindultunk, hogy hova az még rejtély. Mike szorosan tart a karjaiban, ahogy haladunk kifele az erdőből. Hamarosan megpillantunk egy erődítményt, amely az Arkadia nevet viseli. A férfi beleszól a rádióba majd a hatalmas kapu kinyílik és katonának árasszák el a bejáratot. Bellamy utat tör magának, miközben egyre beljebb vezet minket.
Két nő szalad ki elénk, egy szőke és egy barna hajú, akinél egy fekete táska lapul.
-Bellamy!-szólt a szőke hajú a férfinak, miközben a barna egyre közelebb jött hozzám közben pedig a lábamat vizslatta, éreztem, hogy Mike féltve szorít még jobban magához.
-Clarke, ő..-kérdőn pillantott rám, segítséget kérve.
-T/N.-segítettem ki, majd felszisszentem mikor a gyógyítónak tűnő nő, elkezdte kitisztítani az apró sebet.
-Miért hoztad ide?-Clarke nem kertelt azonnal rákérdezett. Bellamy éppen szólásra nyitotta volna száját, mikor a lábamnál tevékenykedő nő felkiáltott.
-Clarke, ezt meg kéne nézned!-intette magához, a szőkét és most néztem igazán rajtuk is volt valami családi vonás mint O és Bellamyn. Az emberek akik körbe álltak minket kíváncsian pillantgattak felém, vagy inkább az egyik testrészem felé. Én is odanéztem, hogy mi olyan érdekes a nő amit a lábamhoz tartott kendő sárga színben úszott. A véremben.
-Miért sárga a véred?-a körülöttünk állók arcára meglepettség ült ki. Olyan kérdést szegeztek nekem amiről még nekem is fogalmam sincs.
-Jól hallottam, hogy egy sárga vérű van itt?-a mély férfi hangra összerezzentem, majd elkezdtem a hang forrását. Azonnal megtaláltam egy hosszú barna hajú férfi állt nem messze tőlem, fején egy korona szerűséggel. Szemét a sebre, majd a rongyra vezette, és mintha nagyon nem tetszene neki amit lát.
-Valami gond van Roan?-szólt neki Clarke, de alig hagyta el a kérdés a száját, Roan előre mozdult, miközben kardot rántott és rám szegezte. Mike mellett álló George is vele együtt mozdult.
-Hogy lehetsz még életben? Hisz a családod, már az Praimfaya előtt eltűnt a Föld színéről.-mély dörmögő hangjától kirázott a hideg és kardjának vége arra késztetett, hogy jobb, ha minél hamarabb válaszolok.
-A szüleim az utolsó családtagjaim voltak, tavaly meghaltak. Sosem tűnt el, csak jól rejtőzött.-ennyit tudtam mindössze, de a véremről egy halvány emlékkép sincs viszont valami azt súgja, hogy Roan sokkal többet tud mint én valaha tudtam.
-De az nem lehet.-talán nem erre a válaszra számított, közben pedig megkértem az engem cipelő katonát, hogy tegyen le a legközelebbi rönkre. Ahogy mi mozdultunk a kisebb tömeg is jött velünk, eléggé felkeltette őket a "különlegességem".
