Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 61: Látogatások

Lucynak még két hetet kellett várnia, mire a házban mindenki hoppanálására alkalmasnak minősítette. A súlyát úgy-ahogy visszaszerezte, a haja ismét egészséges színű lett, a sápadtsága is elmúlt (mondjuk ez annak is köszönhető, hogy annyit volt a szabad levegőn, hogy telítődött az orra sóval), így mikor már Draco sem tudott érvet felhozni amellett, hogy miért kéne itt maradnia, Lucy végre elkezdhetett készülődni a látogatásokra.

Ezzel együtt pedig Harryék is lassan útra készen álltak. Bármit is terveztek, hamarosan minden összeállt, mert a hármason látszott, hogy egyre idegesebbek, minél inkább közeledett az indulásuk napja. Lucy csinált nekik egy-egy Próteusz-bűbájjal kezelt knútot, hogy ha bármelyikük üzenni akar neki, elérje, és így ugyanúgy össze tudják hangolni az akcióikat, mint korábban. Viszont a mostaniról egyikőjük sem akart beszélni és Lucy sejtette, miért: nyilván szerették volna elkerülni, hogy felelőtlenül újabb bevetést szervezzen a halálfalók ellen, mikor még alig szedte össze magát. Ezt persze egyikőjük sem mondta, de Lucynak nem kellett megerőltetnie magát, hogy kitalálja.

Így úgy döntött, makkegészségessé válását úgy ünnepli meg, hogy meglátogatja Remusékat, majd a Weasleykhez is benéz. Közben várja Harry vagy bárki más jelentkezését, hogy ha szükség van rá, azonnal indulhasson. Az viszont nem volt egyszerű döntés, hogy Dracot elvigye-e magával vagy ne. Elvégre még mindig nem akarta világgá kürtölni, mi volt kettejük között, viszont úgy érezte, tartozik annyival Andromedának, hogy megismerteti vele unokaöccse új arcát, ahogy Weasleyék is megérdemelték, hogy tudjanak róla. Elvégre ők nevelték fel.

Te jó Merlin, ez olyan lesz, mint mikor hazaviszi az első fiút és bemutatja a családjának. Csak itt a fiút ténylegesen ki is nyírhatják.

Végül ezt egy beszélgetés döntötte el, ami teljesen átlagosnak indult; már amit átlagosnak lehet nevezni három hónapnyi kínzás és bezártság után.

Lucy április utolsó reggelén már jóval napkelte előtt felébredt. Ahogy korábban Harry, úgy Draco sem tudta örökké távol tartani a rémálmokat; azok mindig bekúsztak a tudatalattijába, mikor a legvédtelenebb volt és megfertőzték, mikor nem tudott mit tenni ellenük. Ezeket senkinek sem árulta el - így is túl sokat aggódtak miatta -, és egy darabig sikerült is kordában tartania őket. Azonban voltak rosszabb napjai, mikor az álom egy pillanatra valóságnak érződött; vagy a valóságot hitte álomnak és attól félt, hogy ha lehunyja a szemét, újra a sötét pincében ébred, elzárva a napfénytől és örök magányra kárhoztatva.

Ilyenkor szokta azt csinálni, hogy kioson az egyik sziklakiszögellésre, megnézi a napfelkeltét és visszaoson, lehetőleg mielőtt Draco felébred. Eddig sikerült ezt megvalósítania, bár néha volt olyan érzése, hogy a fiú tudott a rémálmairól, csak nem szólt semmit. Draco amúgy is olyan gondoskodó volt vele újabban, hogy az már néha idegesítő volt; persze aztán eszébe jutott, mit kellett végignéznie a fiúnak és rögtön megértette. Épp ezért sejtette, miért nem rejthet el előle újabban semmit sem.

Mindenesetre most, mikor kinézett az ablakon és látta a csillagokat az égen, úgy döntött, kimegy, és ismét végignézi a napfelkeltét. Nagy nehezen kibújt Draco gondoskodó karjai közül, felkapott egy dzsekit és egy cipőt, majd leosont a lépcsőn. A nappaliban Dean, Harry és Ron békésen aludták az igazak álmát, bár Ron néha akkorát horkantott, hogy Lucy majdnem felnevetett.

Szerencsére sikerült hangtalanul elérnie a hátsó ajtót, amin kilépve megcsapta őt a tengerből áradó só illata. Ez mindig kitisztította az orrát és a torkát és a szél, ami a tenger felől fújt, mindig felfrissítette őt. Tett egy gyors kitérőt Dobby sírjához, amin a vörös föld már kicsiny hajtásoktól zöldellt, azt ígérve, hogy nyárra a hantot virágok borítják majd. A fehér kövön a felirat már megkopott, de még mindig jól olvasható volt Harry kézírása: