Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 67: Az utolsó csata

A messzeségben mennydörgésszerű lárma zúgott fel, jelezve, hogy a látótávolságon kívüli falon át többszáz fős tömeg hatolt be a birtokra, s indult meg rohamtempóban, harsány csatakiáltásokat hallatva a kastély felé. Ezzel egy időben a kastély oldala mögül előbillegett Gróp.

- Hági! - ordította, mire válaszul Voldemort óriásai elbömbölték magukat, s mint két felbőszült elefántbika, földrengető léptekkel nekirontottak Grópnak.

Nyomban ezután patadobogás és íjak pendülése hangzott fel, s máris nyilak zápora hullott a halálfalókra, akik meglepett kiáltozás közepette alakzatot bontottak. Ebben a pillanatban Neville is megmozdult: belenyúlt a Teszlek Süvegbe és előhúzott egy rubintos markolatú kardot... Az ezüst penge suhogását senki sem hallhatta - azt elnyomta a közeledő tömeg harsogása, a birkózó óriások bömbölése és a vágtató kentaurok patadobogása -, mégis mintha minden szem odafordult volna. Lucy emiatt azonnal ráküldött egy rontást Voldemortra, hogy magára vonja a figyelmét és a módszer be is vált; a sötét varázsló azonnal visszatámadt, levéve a szemét Naginiről, így Neville egyetlen csapással levághatta a kígyó fejét. Az forogva felröppent a magasba, s megfürdött a bejárati csarnokból áradó fényben. Voldemort szája haragos ordításra nyílt, bár a hangját nem hallotta senki, míg a fejetlen kígyótest a lába elé puffant.

Lucy elégedetten nézte annak a kapocsnak a halálát, ami utolsóként tartotta a földhöz láncolva Voldemortot. Az utolsó tíz percben, ami a rendelkezésére állt, mindenkihez elment, aki csak eszébe jutott: a házimanókhoz, a határon gyülekező felmentő sereghez, a Tiltott Rengeteg kentaurjaihoz, tesztráljaihoz, Csikócsőrhöz és Gróphoz. Mindegyiküket sikerült megnyernie és megbeszélnie a tervet. A lelkükre kötötte, hogy csak akkor támadjanak, ha meglátják az égen a zöld szikrákat; mindenképp biztos akart lenni abban, hogy tökéletesen váratlanul fogja érni az ellenséget az ellentámadás.

Időközben Neville-lel is összefutott, aki beszámolt neki, hogy látta Harryt a Rengeteg felé menni és rákérdezett, hogy a lány tudja-e, hogy meg kell ölni a nagy kígyót. Lucyban ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy Neville-nek kell végeznie Naginivel, amíg Voldemort rá koncentrál, hiszen nyilván nem fordulna meg a fejében, hogy valaki más is tudhat a horcruxairól. És a terve be is vált.

Miközben a pálcáját előretartva mindenkit megátkozott, akit meglátott, és kerülgette Voldemort ártásait, Hagrid mindent túlharsogó ordítását hallotta:

- Harry! Hol van Harry?

Lucy nyomban odafordult, ahol a bátyja teste hevert, de csak a hűlt helyét látta. Ösztönösen a kapcsolathoz nyúlt a fejében, de aztán jeges zuhanyként érte a felismerés, hogy már nincs mit keresnie. Harry meghalt és a halálával a kapcsolat is megszűnt, így semmi értelme nem volt annak, hogy megpróbálja a jelenlétét érzékelni.

Viszont mikor rájött, mit talált, a szíve több ütemet is kihagyott. A kötelék ugyanis ott volt; érezte az ismerős fájdalmat, a sebhely kínzó lüktetését és ez valahol a tömegbe húzta őt, mintegy mutatva az utat, merre menjen. Lucy nem értette, hogy lehetséges ez, de sok ideje nem volt töprengeni, ugyanis azok a halálfalók, akik a közelében voltak, mind igyekeztek ártalmatlanná tenni.

Úgy hitte, csupán az elméje szórakozik vele, épp ezért nem figyelt rá. Csak arra összpontosított, hogy eljusson Voldemorthoz, akit a tömeg elsodort a közeléből.

Eközben a vágtatva támadó kentaurok szétkergették a halálfalókat, mindenki menekült a viaskodó óriások taposó lábai, s közben fenyegető viharként közeledett a felmentő sereg. Ráadásul megérkeztek a thesztrálok és a Csikócsőr által jelentett erősítés Gróp számára: míg a szárnyas lények az óriások szemét támadták, Hagrid öccse a testüket ostromolta.