Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 29: Csak egy szó

Lucy az elkövetkező néhány hétben úgy érezte, mintha mindenhová a föld fölött lebegve járkálna. Olyan kiegyensúlyozott volt, mint hatodik évében még soha és tudta, hogy ezt csakis Draconak köszönheti. Természetesen senkinek sem árulták el, hogy mi is történt a meccs estéjén, így viszont minden egyes alkalommal meg kellett őrizniük a nyugalmukat, mikor valamelyikőjükre rászálltak.

Ez a jelenség természetesen Lucy esetében volt jobban megfigyelhető. A döntőn bemutatott látványos elkapása és a kupagyőzelem miatt kétszer annyi fiú kereste fel és kért randit tőle, mint korábban. Mivel a lány nem rázhatta le őket azzal, hogy „bocs, de már van barátom", így mindig kínosabbnál kínosabb szituációkba keveredett. Ezeknek a jó részét Draco szerencsére nem látta, de mikor a meccs után egy héttel egy hugrabugos hetedéves ment oda a Griffendél-asztalánál ülő Lucyhoz, hogy nem lenne-e kedve sétálnia egyet vele a tóparton, a lány látta, hogy Draco olyan pillantással méregette a srácot, mintha elevenen akarná elégetni. Lucy a sok tanulnivalóra hivatkozva visszautasította a fiút, de néhány perccel később az egyik háztársa jelent meg és ez így folytatódott, amíg a reggeli véget nem ért. Lucy egy idő után már nem is mert Dracora nézni, annyira elsötétült a fiú arca.

Bár, az is tény volt, hogy akkor este Lucy bőven megjutalmazta a fiút jó magaviseletéért.

Ám Dracot sem kellett félteni, neki is akadtak bőven mardekáros rajongói. Ezek többségében fiatal lányok voltak, akikre Lucy sosem volt féltékeny, hiszen csupán kislány rajongással bámultak a „Mardekár Hercegét". Viszont egyvalaki volt, akit jelen pillanatban mindenkinél jobban utált a suliban és az nem más volt, mint Pansy Parkinson.

A lánnyal sosem volt felhőtlen a viszonya, hiszen Parkinson mindig belekötött Hermionéba, de most már személyes támadásként fogta fel, mikor látta, hogy a folyosókon ráakaszkodik Dracora. Ilyenkor mogorva lett, és legszívesebben a nyílt színen megátkozta volna a lányt. Sajnos nem tehette meg, de ez nem jelentette azt, hogy nem torolta meg a sértést; minden ilyen eset után kiábrándította magát és a legkülönfélébb átkokat küldte a lányra, rendesen megalázva őt a diákok előtt. Ő maga is jót nevetett az eredményen, az pedig külön jutalom volt számára, hogy Draco ilyenkor mindig bevitte egy titkos folyosóra, hogy kettesben legyenek, mielőtt Lucynak vissza kellett mennie Harryékhez.

És ha már Harryék, ő és Ginny váltak a Roxfort új szenzációpárjává. A tény, hogy együtt járnak, rengeteg, túlnyomórészt a nő nemhez tartozó diák élénk érdeklődésére tartott számot. Harryt azonban szemlátomást semmilyen pletyka nem tudta bosszantani, olyan boldog mosollyal járt mindenhova, hogy Lucy is csak mosolyogni tudott mellette. Nem mintha el akarta volna rejteni, ő maga is boldognak érezte magát és örült, hogy a feltűnő hangulatváltozását (amire természetesen Hermione kérdezett rá) meg tudta magyarázni Harry boldogságával.

- Csodálom, hogy ez izgatja őket a legjobban - jegyezte meg Ginny. A klubhelyiségben ült a szőnyegen, hátát Harry lábának vetve, és a Reggeli Prófétát olvasta. - A héten három embert támadtak meg a dementorok, erre mit bír kérdezni tőlem Romilda Vane? Hogy igaz-e a szóbeszéd, és tényleg egy hippogriff van a melledre tetoválva.

Lucy, Ron és Hermione dőltek a nevetéstől. Harry el se mosolyodott.

- És mit válaszoltál neki? - kérdezte Harry.

- Hogy nem hippogriff, hanem magyar mennydörgő - felelte könnyedén Ginny, és lapozott egyet az újságban. - Az sokkal macsóbb.

- Köszi - vigyorgott Harry. - És mit mondtál, Ronnak milyen tetkója van?

- Törpegolymókos. De nem mondtam meg, hogy hol.

Ron bosszús pillantást vetett a kacagó Lucyra és Hermionéra, majd figyelmeztetően megrázta az ujját Harry és Ginny felé.