Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 64: Kitörő mágia

Percy iszonyatos, gyomorbavágó fájdalomüvöltése olyan volt Lucynak, mintha sót szórtak volna a szívébe vájt hatalmas sebbe. Térdre rogyott, a szája sikoltásra nyílt, ugyanakkor egy hang sem tudta elhagyni a torkát. Ron a hajába markolt, arcát könnyek áztatták és olyan kétségbeesetten bámulta Fredet, hogy Lucy még csak rá sem tudott nézni. Ám amúgy sem tudott elszakadni Fred üveges szemeitől, és az sem tudta ezt megváltoztatni, hogy Percy térdre borult öccse mellett és a vállánál fogva rázni kezdte.

- Nem! - ordította. - Nem! Nem! Nem! Fred! Nem!

Lucy nem tudta elhinni, egyszerűen képtelen volt rá. Fred az előbb még nevetett és ugyanúgy viccelt, mint bármikor máskor. Alig egy perccel ezelőtt még őt védelmezte, alig fél órája még a taktikai megbeszélésen poénkodtak George-dzsal, alig egy napja...

Lucy felsikoltott, a szíve fölött megmarkolta a talárját, miközben előtörtek a könnyei. Úgy érezte, mindene összetörik a fájdalomtól, elméje a semmibe zuhant, pörgött szédülten, megállíthatatlanul, de még így sem tudott elmenekülni a valóság elől. Újra és újra sikoltott, de minden egyes kiadott hangtól csak nehezebbé vált a szíve, mégis sikoltani akart, kiabálni, valahogy elérni, hogy Fred is hallja, hogy meghallja őt és visszatérjen...

Aztán egy test hullott alá a kastélyfalba robbantott nyílás előtt, és a kinti sötétségből átkok röppentek be, elzúgtak a fejük körül, belecsapódtak mögöttük a folyosó falába.

- Feküdj! - kiáltotta Harry valahonnan a háta mögül. Lucy érezte, hogy valaki megragadja a karját, de ő előrevetődött és Percyvel együtt ráfeküdtek Fredre, testükkel védve őt. - Gyerünk! Lucy, Percy, menjünk innen!

Lucy alig hallotta bátyja hangját. Könnyein keresztül, fuldokolva, de megtalálta Fred arcát, amit a kezei közé fogott és hagyta, hogy a könnycseppek poros, kihűlő bőrére hulljanak. Két hüvelykujjával simogatta az arcát, majd a homlokát az övének támasztotta, és az sem érdekelte, hogy háború van, nem érdekelte semmi más, hiszen Fred meghalt...

- Lucy! - ragadta meg Harry a vállát, de ő csak a fejét rázta, tovább simogatva Fred arcát, miközben egyre hevesebben rázta őt a zokogás.

- Percy! - kiabálta mögötte Ron is. - Nem segíthettek már rajta! Gyertek vagy mi is itt fogunk...

Hermione velőtrázóan felsikoltott, mire Lucy a lyuk felé sandított. Egy kisebb autó méretű óriáspók igyekezett befelé a falon robbantott lyukon: Aragog egyik leszármazottja harcba szállt az ostromlók oldalán. Harry és Ron egyszerre harsogták el az átkukat; a két varázs egyesült, a szörnyeteg irtóztató rángatózással hátrahanyatlott, és eltűnt az éjszakában.

- A barátait is elhozta! - kiáltotta Harry, de Lucyt nem érdekelte. Jöjjenek csak, mit bánja ő! Egy sereg óriáspók se tudja most elmozdítani Fred mellől...

- Tűnés innen, gyerünk!

Harry most nem próbálta Lucyt elhúzni, hanem helyette Fred hóna alá nyúlt. Percy és Lucy, látva, hogy mit akar a fiú csinálni, eleresztették a testet, és segítettek; szinte guggolva, hogy az alulról beszálló átkok ne érhessék el őket, közös erővel elvonszolták Fredet a lyuk elől és betámasztották egy falmélyedésbe, ahol korábban egy lovagi páncélzat állt. Lucy nem akarta otthagyni őt, de mivel Percy és Harry azonnal az elhelyezés után elindultak a hangzavar irányába, követte őket - nem akarta megkockáztatni, hogy velük is történjen valami.

A porfelhőbe burkolódzó, vakolatzápor verte, kitört ablakokkal szegélyezett folyosón végig emberek - barátok vagy ellenségek futkostak erre is, arra is. Mikor megkerülték a sarkot, Percy bősz bika módjára felbődült: - Rockwood! -, s mire Lucy észbe kapott, a fiú már el is iramodott egy magas alak felé, aki két diákot üldözött.