Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Tizenöt évvel ezelőtt

A Surrey grófságban található Little Whinging nevű kis városban aznap is minden teljesen átlagosan zajlott. Az emberek végezték a napi teendőiket, elmentek munkába, a gyerekek a Halloweenről maradt édességeket eszegették, a november pedig csípős idővel köszöntötte őket abban az évben. A Privet Drive négyes számú házban lakó Dursley család egy újabb normális - tökéletesen normális - napot tudhatott maga mögött. Illetve helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a felbukkanó anomáliákról nem voltak hajlandóak tudomást venni: néhány furcsa öltözékű csoport, akik valamiért az ő rejtett rokonságukról, a Potterekről beszélgettek, csillaghullás Kentben, bagolyvándorlás... néhány percig nyugtalankodtak miatta, de utána igyekezték elfelejteni a dolgot, nem is sejtve, hogy ezen a napon örökre megváltozik az életük.

Az utcán lassan minden elcsendesedett. A házak lakói nyugovóra tértek, szépen egymás után mindenhol kialudtak a lámpák. Ez az éjszaka is olyannak ígérkezett, mint a többi. Egyetlen dolog lógott csak ki a képből: egy szürke, foltos macska, amelyik a Privet Drive négyes számú ház kertjében tanyázott. Mozdulatlanul ült egész nap a téglafalon, semmilyen neszre nem rezzent össze, tekintetét az utca távoli sarkára függesztette. Úgy tűnt, mintha várt volna valamire.

És az a valami - vagyis inkább valaki - éjfél előtt nem sokkal meg is érkezett.

Hang nélkül bukkant fel, mintha magából a ködből bújt volna elő. Hosszú ősz haja és szakálla volt, bíborszínű talárja és félhold alakú szemüvege. Kék szeme szinte szikrázott. A macska farka megrezzent, szeme kissé összeszűkült. Várakozása kifizetődőnek bizonyult: Albus Dumbledore végül csak feltűnt itt, a Dursley család otthonának közelében. Azok után, ami történt, ez csak idő kérdése volt.

Dumbledore derűs nyugalommal kotorászni kezdett a köpönyegében, de ekkor nyilván megérezte, hogy figyelik, ugyanis ránézett az utca túlsó végéből felé meredő macskára. Az állat látványa mintha valami okból szórakoztatta volna. Kuncogott és azt motyogta:

- Tudhattam volna.

Az egyik belső zsebében végül megtalálta, amit keresett: egy ezüstös színű önoltót. Kinyitotta a szerkezetet, majd a magasba emelte és kattintott vele. Erre halk pukkanással kialudt a legközelebbi utcai lámpa. Dumbledore újra kattintott, mire a következő lámpa is kialudt. Az önoltó tizenkettedik kattanása után az utcában nem maradt más fényforrás, csak két távoli, apró pontocska - a macska szeme.

Dumbledore a köpenyébe rejtette az önoltót, és elindult a négyes számú ház felé. Ott megállt, és leült a macska mellé a falra. Nem nézett az állatra, de kisvártatva újra megszólalt.

- Örülök, hogy itt találom McGalagony professzor.

Mosolyogva a cica felé fordult, de az addigra már átváltozott egy meglehetősen szigorú küllemű nővé, akinek smaragdzöld talárja, szögletes szemüvege és szoros kontyba csavart fekete haja volt.

- Miből jött rá, hogy én vagyok az? - kérdezte McGalagony.

- Ugyan már, kedves professzor, nincs macska, aki ilyen merev tagokkal ülne.

- Az ön tagjai is elmacskásodnának, ha naphosszat egy téglafal tetején gubbasztana - vágott vissza McGalagony.

- Egész nap itt ült? - csodálkozott Dumbeldore. - Mikor ünnepelhetett volna? Idefelé jövet legalább húsz lakomát és mulatságot láttam.

A professzorasszony mérgesen szipogott.

- Hát persze, mindenki ünnepel - sopánkodott. - Azt hinné az ember, hogy van bennük némi óvatosság, de nem - még a mugliknak is feltűnt a nagy felhajtás! Bemondták a híradójukban. - Fejével Dursleyék nappalijának sötét ablaka felé bökött. - Hallottam. Bagolycsapatok... hullócsillagok... Ennyire azért a muglik sem ostobák. Ezt már lehetetlen nem észrevenni. Hullócsillagok Kentben, lefogadom, hogy ez Dedalus Diggle műve. Neki van ennyi esze.