•HÁBORÚS LELKEK-Honvéd Tábor•

21. Kibékültem/Egy alkalom

így mostmár két választásom van. Iszok és vitatkozom magammal és a felmosórongyal... vagy a kórházba megyek és ott vitatkozok anyuval..

Tehát mindkét féleképpen vitázni fogok ma este. (...)

Egyedül álldogálok az egyik fa alatt. Ma nincs olyan hideg,mint máskor így kicipzárolom és levegőt engedek a mellkasomnak.

Ma az utóbbiban döntök. Ma bemegyek anyuékhoz a kórházba... tudom hogy utálnak..de mégis csak az anyukám.

~▪~

A kórház előtt állok. Most nem hátrálhatok meg.
Elindulok a nagy fehér épület felé. Hamarosan a lépcsőhöz érek amin keresztül végug sétálok egészen a recepcióig.

Egy életunt öregebb néni néz fel amint a pulthoz érek. Megnyom egy gombot.

-Jóestét vendég! Kit keres?
-Jóestét! Én Ms. Louiest keresem-mondom.

Egy picit keresgél a nevek közt aztán csak annyit közöl:

-Huszonkettes szoba második emelet.

Elindulok az említett irányba és a liftbe szállok. Megnyomom a kettes jelzésű karika gombot es várok.

A lift nem indul ezért mégegyszer megnyomom. Megint nem. Már száltam volna ki amikor egy öreg bácsi topog be.

-De szép kisasszony!-ennyit mond... aztán nem szól hozzám. Válaszul csak egy köszönömöt sziszegek de ujból megnyomom a gombot. Vegre becsukódott. Érzem a lift emelését és a bácsi borsmenta illatát... olyan mint papa parfümje... de ő már nem használ ilyen parfümöket... inkább dezodorozza magát.

Kilépek a liftből és elindulok a huszonkettes szám felé.

Tizennyolc,tizenkilenc,húsz,huszonegy

Huszonkettő!

Megállok a fehér ajtó előtt amin két aranybevonatú két kettes szám jelölés van. Benyitok. Csend fogad de nem fogalalkozom vele.

-Nataniel? Te vagy az?-harsogja anyu vidáman de amint meglát a szája leereszkedik es elmélkedő arckifejezést vág...

-Szia anyu...-mondom. Egy ideig nem kapok választ.

Vesz egy nagyobb lélegzetet és kifújja a levegőt.

-Szia Dóra!

-Hogy vagy?-kérdezem..

Előkotorázza a papírokat.

-Majdnem meghaltam...-mondja-..majdnem.

Ekkor kicsordul egy konnye. De nem miattam. Legalábbis reménykedem.

-Neked köszönhetően!-mondja mosolyogva.-Megmentetted az életemet!-húz közel magához.-köszönöm.

Úgy szorulok anya kezeibe,hogy nem ertem mit csináltam...dee jol esik ez az ölelés,jobban mint bármi máskor. Talán gátol az infúziónak a kis műanyag csövecskéi mégis elférek tőlük.

-Akkor.. akkor miert nem akarod,hogy olyan legyek,mint apa...-kérdezem.

Anyu elmosolyodik.

-Dóri, ha felrobbantottak is mentél volna oda ahova akarsz. Ezt apádtól örökölted,valamint apád egy üzenetet hagyott nekem..amit szépen elfelejtettem ... aztmondta ,hogy semmiféleképp ne menj oda ahol fekete kard logó van piros alapon!

Kérdőn néztem.

-Miért?-kérdezem.

-Nem tudom- pontosan jól tudja,hogy nem az a fajta vagyok aki hallgat a szüleire. Hát...ugyis egyszer be kell neznem hasonlo helyre...