Annie kicsit vérmes -BEFEJEZETT-

2. Ígéret

Addig, ameddig Nancy el nem ment, ágyban feküdtem. Aztán, mikor nem hallottam tevékenykedni, kimásztam az ágyból és felhívtam Vanessa-t. Csöng és csöng, de nem veszi fel.
-Gyerünk, Vanessa...Vedd fel kérlek!-motyogtam magamban.
Még mindig csak csöngött, majd mikor végre felvette, ezt mondta:
-Szia, Annie! Mizujs?
-Jaj, Vanessa, csak mondd azt, hogy át tudsz jönni!-kérleltem őt.
-Nem megyek arra a hülye múzeum látogatásra, szóval lehet róla szó. Te hogyhogy nem mész?
-Hosszú történet...De a lényeg, hogy itthon maradtam.
-Nancy megint megvert, igaz?
-Igen, de ez most nem számít. Rád van szükségem. Nancy úgy is későn végez mindig.
-Rendben. Sietek. Szia, Annie.
Ekkor letette a telefont. Csodálatos, hogy ő rá legalább tudok számítani.

Amint pedig elvégeztem pár házimunkát és megérkezett Vanessa, a szobámban beszéltük ki a történteket. Szörnyülködve hallgatta végig, mit tett velem tegnap este anyám. Teljesen elfehéredett, szemében pedig könnycseppek gyöngyöződtek. Én már nem tudtam sírni. Tegnap eleget bőgtem, nem akarok ma is.
-Ez szörnyű!-fogta meg a szőke hajú Vanessa átérzően a kezemet.
-Tudom...-hajtottam le a fejemet.
-Fel kéne jelenteni édesanyádat!
-És azzal mit érnék el, Vanessa? Ki tudja milyen nevelőszülők visznek el...Lehet sokkal rosszabb dolgokat csinálnak majd velem, mint Nancy. Még ő sem tudja ki az apám, nemhogy még én...
-De mi más választásod lehetne?
-Figyelj...Amíg azt csinálom és azt mondom, amit ő akarja, hogy csináljak és mondjak, nem lesz baj.
-Nem csicskíthat téged egész életedben. Nem teheti ezt meg veled!
-Vanessa, kérlek!
Ekkor a lány kerek szemeket meresztett rám. Vettem egy mély lélegzetet, majd mikor kifújtam magam és nagyjából lenyugodtam, így folytattam:
-Amíg nem lesz nagyobb baj, kérlek ne szólj senkinek. Rendben? Megtudod nekem ezt ígérni?
Ekkor Vanessza még átgondolta mit válaszoljon. Ám nem sok idő kellett neki a gondolkodáshoz. Kinyújtotta jobb kisujját felém, majd ezt mondta:
-Megígérem.
Bólintva egyet, az én kisujjamat az övére tettem, majd átfogtuk egymás ujját. Vanessa szipogott. Ez az előjele annak, hogy hevesebb sírásban tör majd ki. Gyorsan átöleltem a lányt, majd ő is magához szorított és zokogni kezdett.
-Sssst.-csitítottam.-Semmi baj nem lesz.
A lány már nem tudott megszólalni. Csak szipogott és sírt. Ám ekkor meghallottuk Nancy hangját:
-Drágám! Hazajöttem.
Még lent van. Vanessára néztem és keresni kezdtem a helyet, ahol el tudna bújni. Végül a szekrényt láttam a legjobb búvóhelynek.
-Gyorsan bújj be oda!-mutattam a ruhásszekrényemre.
Vanessával kipattantunk a pihenő helyzetünkből, majd kinyitottam a szekrényt. Ő bemászott oda és elbújt a fogasra akasztott ruhák mögé, majd rácsuktam halkan a szekrényt én pedig gyorsan visszamásztam az ágyba és nyakig betakaróztam. Lépéseket hallottam, mégpedig a magas sarkúja kopogását. Bár mintha botorkálna úgy menne a lépcsőn. Most vagy be van rúgva megint, vagy pedig  valamiféle drogot fogyasztott a stricijénél. Egyre jobban dobogott a szívem. Csak észre ne vegye Vanessát...
Már az ajtót nyitotta. Láttam is őt. A frufruja majdnem eltakarta a szemét, de még így is láttam, hogy a szeme, mintha más lenne. Tehát drogozott. Ilyenkor egy kicsivel kedvesebb.
-Ó, drágám, hát itt vagy? -kérdezte kedvesen.
-Igen anyu...Picivel jobban vagyok, de még mindig nem vagyok fényesen.-mondtam, majd ez után egy köhögést színleltem.
-Jaj életem...-sétált az ágyhoz, majd mellém feküdt.
Arcomat cirógatva nézett engem. Még a magas sarkúját sem vette le.
-Láttam milyen szépen rendet raktál és még kávét is főztél. Hihetetlen, hogy még így is képes vagy megcsinálni a feladatodat. Szinte meg se érdemellek téged...
Ahogy cirógatta az arcomat, már a nyakamhoz is lejjebb nyúlt. Ekkor megfogtam a kezét. Értetlenül nézett rám. Orrán egy kis fehér foltot vettem észre, de nem tudtam mi az. Pupillái olyan tágak voltak, hogy szinte befeketedett barna szeme. Ekkor ezt válaszoltam:
-Nem akarom, hogy elkapd tőlem ezt, anyu...Nem vagyok a legjobban, tényleg.
Nancy meglepett arcát néztem folyamatosan. Nem tudtam mit fog erre is reagálni. Ám egy kicsit nyugodtabb lettem, mikor újra mosolyogni kezdett.
-Olyan figyelmes kölyök vagy.-mondta, majd újra egy puszit adott, de most a homlokomra.-Olyan forró a homlokod...Megyek, csinálok egy jó forró levest neked.
Ekkor az arcomat csipkedte, mint egy nagymama.
-Nagyon köszönöm!-mondtam a legártatlanabb hangon.
Nancy nagy mosollyal válaszolt a köszönetemre, majd felült és botorkálva kiment a szobából. Mikor már a lépcső utolsó fokán is lesétált, jeleztem Vanessa-nak, hogy most már előbújhat. A lány lassan kinyitotta a szekrény ajtaját, majd kikúszott belőle. Becsukta az ajtót, majd ezt mondta:
-Szerintem, ha jót akarsz magadnak, nem eszel a levesből...
-Nincs itthon semmi olyan, amit összekeverhetne a sóval.-értetlenkedtem.
-Ez mind szép és jó, de hogy fogok én innen elszökni? Nem zárhatsz a szekrénybe, mint egy szeretőt...
Ekkor gondolkodni kezdtem. Az én ablakom alatt nincs egy ablak sem. A konyha pedig nem az én szobám alatt helyezkedik el, hanem Nancy szobája alatt. Fogtam két vagy három takarót, majd össze kötöttem őket. Megfogtam az egyik végét, majd a másikat leengedtem. A kézzel készített kötél majdnem elérte a talajt. Szóval ha leugrik, nem lesz semmi baja.
-Mennyire tudsz kötelet mászni?-kérdeztem.
Vanessa rám nézett, majd az ablakon nézett ki.
-Végül is nem vagyunk olyan nagyon magasan.-felelte, majd elkezdett kimászni az ablakon.
A kötelet szorosan fogtam, addig, ameddig Vanessa teljesen le nem mászott rajta. Mikor leugrott, gyorsan visszahúztam az összekötözött takarókat a szobámba, majd mikor integetéssel elköszöntünk a másiktól, elkezdtem kicsomózni a csomókat.


Mikor pedig készen volt a leves, leültem az asztalhoz, majd a cigarettázó anyámat néztem, aki folyton csak vigyorgott.
-Anyu, te nem eszel?-kérdeztem.
-Nem vagyok éhes, drágám. De neked több étel kell, fejlődésben vagy.-felelte.
Szinte megrémültem a válaszától. Talán valamit beletett a levesbe? Minden esetre én ettem egy pár falatot. Nem akartam ellenállni. Ki tudja, hogy ilyen állapotban mire képes. Csak annyit vettem észre a levesen, hogy sótlan. Nem szóltam semmit, falatoztam tovább. Ám a leves felénél már szédülni kezdtem és émelygett a gyomrom. Felnéztem Nancy-re és mintha kettőt is láttam volna belőle. Aztán hármat. Meg akar mérgezni?
-Anya, nem vagyok fényesen...-mondtam, miközben próbáltam fókuszálni.
-Egyél még, ettől majd jobban leszel.-mondta.
-Pont a leves miatt látok belőled hármat is.
Ekkor Nancy felkacagott, majd nevetve folytatta tovább a beszélgetést:
-Ó, ne haragudj drágám! Lehet a só helyett véletlen kokaint raktam bele. De ne aggódj, ez rövid ideig tart. Viszont két óráig nem fogsz mást csinálni, csak nevetni.
A szívem olyan hevesen vert, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Nem tudom, hogy ez a szer hatása vagy pedig ennyire rémült vagyok. De azt tudtam, hogy félek. Egyedül csak az a hatalmas hányinger mentett meg engem mindentől. Éreztem, ahogyan szökik fel a torkomon a sav. Gyorsan kimentem az udvarra, ám ekkor is csak anyám nevetését hallottam. Nem tudom mennyit szívott, de félelmetesen jó kedve volt. A hátsó udvarba futottam, ahol nyugodtan kiadhattam magamból mindent, ami a gyomromban volt. Alig akartam abbahagyni, ám amint kitisztultam, már nem volt émelygő érzetem, sőt, mintha ezerszer jobban lettem volna.
Mint mondtam, Nancy nem anyának való, de ha azt csinálom, amit ő kar, akkor talán, legalább az ő kínzásaitól megszabadulhatok.