Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

A Végtelen Labirintus

Egy átlagos szerda reggel épp a sálamat tekertem a nyakamba otthon a tükör előtt. Megérkeztek az első fagyok, odakintre már igencsak elkélt a sapka, sál, kabát. Furcsa pillanat. Azt hiszem, beleestem a tükörbe. Olyan volt, mint mikor az ember a medence vizébe esik arccal előre, majd hirtelen leengednék a vizet.

Mikor kinyitom a szemem, egy kőcsarnokba nyíló folyosón állok. A rideg, szürke kőfalakat fluoreszkáló kristályok fehér fénye világítja be, és a csarnok kapuin túl előttem áll a Fehér Boszorkány.
- Nem néztél szembe vele – mondja. Hangja akár a testről lecsúszó szaténlepedő. Illik a tulajdonosához. Egyszerű bézs színű, egyrészes ruhában van, barna haja akár a hínár, körüllebegi arcát. Az egész látvány olyan, mint egy kifakult, régi fénykép. A színeket igazából csak sejteni lehet, még bőre is inkább hasonlít a porcelánbabák testére, mint élő emberekére. De a szeme más. Szemében az Eleven Tűz lángjai vetnek fényt. Mindent elemésztő, vad lángok. Semmit sem változott. Olyan, mint mikor legutóbb róla álmodtam.
- Mivel kéne szembenéznem?
- Amit már egy ideje a tudatod mélyén suttogok. Nem vettél tudomást róla, így kénytelen voltalak idehozni.

- Nekem erre nincs időm. Iskolába kell mennem.

- Nyugalom. Ez egy kimerevített pillanat. Zénón nyílvesszeje óta tudjuk, hogy az idő és a tér értelmét veszti, ha a dolgokat kimerevítjük. Mióta itt vagy, semmi sem történt sem az ember lakta világotokban, sem a többiben.

- Hol az az itt?
- Mindenhol. És sehol. Ez a hely a Végtelen Labirintus. A Valóság peremén, a Képzelettől távol, a hely, amit a te fajtád hozott létre, hogy megküzdhessenek kételyeikkel, félelmeikkel, távol az emberektől.

- Szóval szerinted még csak ember sem vagyok?
- Hasonlítasz rájuk. De más vagy. Ezért tudtalak idehozni.

- És hogy mehetek haza?

Ekkor felém lép, két ujjával államnál fogva felemeli tekintetemet. Az íriszében táncoló lángnyelvek szinte égetik az arcomat.
- Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, és minden mással, ami a boldogságod útját állja, és akkor hazakerülsz – leheli.

- És ha nem teszem?

Elenged, megfordul, visszasétál a csarnokba. A kőkapuk szép lassan elkezdenek a helyükre csúszni.

- És ha nem teszem?! – üvöltöm.

A kapu résén át még látom megcsillanni szemében a sóvár reménykedés, a sajnálat és a lemondás egyvelegét:

- Akkor sosem jutsz ki az útvesztőből.

Nem marad más előttem, csak egy újabb hideg kőfal. Ha nem láttam volna a szememmel, el sem hiszem, hogy innét a kijárat nyílik. Megfordulok, és elindulok a szürke folyosón.

Elágazások, kanyarok, zsákutcák állják az utamat. Akár egy klasszikus útvesztő. Nem értem mitől olyan végtelen, és különleges. Ahogy azt sem, mégis hogyan nézhetnék szembe a legnagyobb félelmeimmel, ha azok most tényleg olyan távolra kerültek tőlem. Ahogy ezen töröm a fejem, a következő kanyar után egy vasajtó zárja el az utat. Nem látok rajta zárat, vagy kilincset. Az egyetlen különlegessége a kard, ami látszólag pusztán lebeg az ajtó előtt.

VÉREZZ MEG!

Ez áll a kardon. Tény, hogy idegenkedek attól, hogy megvágjam, vagy megszúrjam magam, de azért mégsem ezt tekinteném a legijesztőbb dolognak az életemben. Erőt veszek magamon, jobb kezemmel megragadom a markolatot, majd bal tenyeremet végighúzom a pengéken. A kristályok hideg fényében kifolyt vérem piros színe szinte vidámnak hat a kardlapon. A vasajtó megindul. Kifelé nyílik. Én pedig elborzadok attól, amit látok. A terem, ahová vezet, lehet vagy negyven láb magas és nagyjából ugyanilyen hosszú. Ehhez képest meglepően keskeny, alig 15-20 láb széles. A falakon és a padlón rohangálva és a mennyezetről lógva pókok milliói töltik be a teret. Kisebbek, nagyobbak, a pókszabásúak minden képviselője jelen van itt. Engem mégis valahogy nem hatnak meg, ugyanis a terem túloldalából nyíló ajtó félelmetesen messze van, ha azt nézzük, hogy a terem közepén egy jól fejlett bernáthegyi méreteivel rendelkező madárpók trónol.